Anyaseb – Gyermekkori lelki sebeink gyógyítása

Nincs emberi élet sebek nélkül. Hol mi kapjuk a sebeket, hol mi sebzünk meg másokat – ez az élet egyik törvénye. Ha nem vagyunk tisztában ezzel a törvényszerűséggel, akkor óhatatlanul felkél a lelkünkben a bosszúvágy, és mi is fájdalmat akarunk okozni annak, aki sebet ejtett rajtunk. A dolog tragédiája abban áll, hogy legtöbbször nem annak adjuk vissza a sebet, akitől kaptuk, hanem valaki másnak.

Kapcsolataink jelentősége

Mi, emberek kapcsolatok nélkül nem tudunk kiteljesedni. A lélek számára a kapcsolat olyan, mint a táplálék a testnek. Nem túlzás kimondani, hogy létezni annyi, mint kapcsolatban lenni.

Kapcsolatainknak azért van ekkora jelentősége az életünkben, mert általuk tud megnyilvánulni emberi alaptermészetünk, ami nem más, mint a szeretet. Akkor kerülünk legközelebb emberi létünk lényegéhez, amikor szeretetet adunk és kapunk.

A kapcsolódásnak alapvetően négy iránya van: önmagunkkal, embertársainkkal, a természettel (a külvilággal) és a transzcendenssel. Csak akkor tudunk kiteljesedni, ha mind a négy területtel harmonikus a viszonyunk. A kiegyensúlyozott kapcsolat kialakítását lelki sebeink akadályozzák, vagyis azok az életesemények, melyek elkülönültséget, kitaszítottságot, csalódottságot, szomorúságot, félelmet, haragot, dühöt vagy szégyent váltanak ki belőlünk.

Hogyan keletkeznek a lelki sebeink?

Amikor világra jövünk, beleszületünk egy családba. A kisbaba olyan, mint egy nagy érzékszerv: mindent érzékel maga körül. Amit átél, az azonnal beíródik a tudattalanjába, és ez a tapasztalat lesz az ő valósága. Nagyon mélyen hat ránk az édesanyánkhoz és az édesapánkhoz fűződő kapcsolatunk, illetve a kettejük közötti viszony is. Ez a kapcsolati rendszer számtalan dologra hatással lesz a későbbi életünkben: például az önszeretetünkre, kötődésünkre, sikereinkre stb. Természetesen a szülők is emberek, akiket szintén tökéletlen emberek neveltek fel. A szülők is rengeteg hiányt és fájdalmat éltek át, ami meggátolta őket abban, hogy a tökéleteset nyújtsák nekünk, a gyermeküknek, ezáltal pedig mi is megsebződtünk.

Fontos hangsúlyoznunk, hogy ez cikk nem arról szól, hogy bárkit is hibáztassunk, hiszen talán nem túlzás kijelenteni, hogy áldozatok áldozatai vagyunk. Sokkal inkább abban hiszünk, hogy bármi is történt velünk életünk során, az a sorsunk szempontjából szükséges élettapasztalat volt, még ha fájdalmas is. Felnőttként azonban felelősségünk foglalkozni ezekkel a hatásokkal. Sőt, felnőtt életünkben már hatalmunkban áll feltárni és meggyógyítani ezeket a sebeket, hogy teljesebb életet élhessünk.

Optimális esetben szüleinktől, nevelőinktől három kincset kellene kapnunk életünk első három évében: azt a meggyőződést, hogy

• szerethető vagyok,
• értékes vagyok,
• elfogadható vagyok.

Gyerekkori lelki sebeink nagy része úgy keletkezik, hogy a szüleink valami olyat mondanak vagy tesznek, illetve nem mondanak, vagy nem tesznek, ami ezt a három állítást kérdőjelezi meg.

Lelki sebeink gyógyítása

Általában elég nehéz eljutni oda, hogy elkezdjünk tudatosan foglalkozni ezekkel a sérülésekkel, többségünk inkább elutasítja és kizárja az életéből az adott területet, mert az fájdalmas emlékeket idéz fel benne. Fontos azonban tudnunk, hogy a sebeink kincseket rejtenek! Ha sikerül elfogadnunk és átalakítanunk egy ilyen sebet, akkor azon a területen lehetünk a legerősebbek, ahol a sérülést elszenvedtük.

Sári példáján keresztül szeretnénk bemutatni ezt a folyamatot. A 40-es évei végén járó nő gyermekkori sebe abból fakadt, hogy édesanyja minden figyelme kisöccsére irányult, aki sokat betegeskedett. Sári felnőttként minden párkapcsolatában arra „kényszerült”, hogy egy idő után háttérbe szorítsa magát. Úgy érezte, ő nem fontos, ehhez igazodva pedig partnerei sem tisztelték a szükségleteit, vágyait, gondolatait és érzéseit. A gyermekkori seb fájdalmának átélése és feldolgozása után párkapcsolatának minősége alapvetően megváltozott. Miután megélte, hogy szeretheti és elfogadhatja magát, hogy fontos lehet, a párja is ezt tükrözte vissza és képes volt osztatlan figyelemmel fordulni a kapcsolatuk felé.

A nulladik lépés tehát ebben a folyamatban az, hogy beismerjük: „Igen, vannak lelki sebeim.”

Az anyaseb

Az anyaseb egyrészt a kiteljesedésünket gátló terheket és traumákat jelenti, melyeket az édesanyánkkal való korai kapcsolatban szerzünk, másrészt azoknak a hiedelmeknek és megoldási stratégiáknak a halmazát, melyekkel a próbáljuk feldolgozni ennek az esetlegesen terhelt viszonynak a fájdalmát.

Nézzünk néhány jelet, amely az anyaseb jelenlétére utal:

• hasonlítgatás, ami magával vonja az érzést, hogy nem vagy elég jó;
• szégyen: állandó maró kétely, hogy valami nem stimmel veled;
• nem engeded meg magadnak, hogy élj a benned rejlő lehetőségekkel és kiteljesedj, nehogy kudarcot vallj, illetve a sikereid miatt mások fenyegetve érezzék magukat vagy kifejezzék a rosszallásukat;
• nehezedre esik kijelölni és megtartani a határaidat;
• nem foglalod el helyedet a világban és nem fejezed ki saját igényeidet, szükségleteidet, gondolataidat, érzéseidet, igazságodat;
• túl jól viseled, ha mások rosszul bánnak veled.

Az anyaseb keletkezése

A téma mélyebb megértéséhez vissza kell tekintenünk a csecsemőkorunkig. A kisgyermek születése után teljes mértékben kiszolgáltatott, túlélése kizárólag az édesanyjától és annak jóllététől függ. Ha az anya úgy nőtt fel, hogy a szükségletei hiányt szenvedtek – amire nagy esély van –, akkor a gyermeke születésekor öntudatlanul (!) úgy érezheti, hogy végre van valakije, aki őt feltétel nélkül szereti és a gyermekére projektálja a saját édesanyját. Mindez a gyermeket abba a lehetetlen helyzetbe „kényszeríti”, hogy tudat alatt úgy érzi: ő a felelős az anyja jóllétéért és boldogságáért, ezért elkezdi háttérbe szorítani a saját fejlődési szükségleteit, ezzel párhuzamosan pedig kiszolgálni az anyja érzelmi szükségleteit. Még egyszer hangsúlyozzuk, hogy ez a folyamat teljes mértékben a tudattalan szférában zajlik, minden rossz szándék nélkül! De sajnos gyakran megtörténik.

A gyermekben kialakul az a tévhit, hogy az ő szükségletei egyszerűen „túl megterhelők” az anyának, így már a puszta léte miatt is gyakran bűnösnek érzi magát. Azt az öntudatlan üzenetet kapja, hogy nincs joga a szükségleteihez, nincs joga ahhoz, hogy meghallgassák, vagy önmagáért szeressék. Gyakran azt éli meg, hogy ha kifejezné saját szükségleteit, akkor az anyja elutasítaná vagy bántalmazná őt.