„Szeresd felebarátod, mint tenmagad” – szól a bibliai idézet. De hogyan szerethetnénk másokat, ha nem ismerjük őket, és nem ismerjük önmagunkat sem? Ezt járjuk körül az alábbiakban.

Milyen fokozatai vannak az önismereti munkának?

1. lépés: Önmagunk megfigyelése, tudatosság.
2. lépés: A megfigyeltek objektív, elfogulatlan értékelése. A következő kérdések tartoznak ide: „Melyek az erősségeim?”, „Melyek a gyengeségeim?”, „Milyen az én árnyéklényem?”
3. lépés: Önmagunk elfogadása elnéző lelkülettel, megbocsátással.
4. lépés: Önmagunk átalakítása. Fontos tisztában lenni azzal a paradoxonnal, hogy csak azt vagyunk képesek átalakítani, amit elfogadtunk önmagunkban. Ez belső erőt, kitartást és türelmet igényel.
5. lépés: Önmagunk, személyiségünk meghaladása, vagyis túllépni önmagunkon, a személyiségtől az egyéniség felé, illetve a lelkitől a szellem felé.

Alszemélyiségek

Létezik személyiségfeletti és -alatti részünk. Ez utóbbit gyűjtőnéven alszemélyiségeknek nevezzük. Az alszemélyiségek lelkünk azon megnyilvánulásai, amelyek önálló szerepkörrel, jól meghatározható viselkedésmintával rendelkeznek. Két fő típusuk van: a velünkszületett alszemélyiségek, amelyeket születéskor magunkkal hoztunk, valamint a nem velünkszületett alszemélyiségek, amelyek életünk során alakultak ki, attól függően, hogy milyen hatások értek minket a szüleinktől, a környezettől, kikkel kerültünk kapcsolatba életünk során, illetve milyen sorsszerű eseményeken mentünk keresztül személyes életünkben. Ezek a nem velünkszületett alszemélyiségek tükrözik mindazokat a személyeket, akik – főleg gyermekkorban – meghatározó hatással voltak az életünkre (például a szüleink, tanáraink viselkedésmintáit).

Belső anya és belső apa

A belső anya és apa a nem velünkszületett alszemélyiségek csoportjába tartozik. Apai, anyai hatásra alakulnak ki bennünk, és amikor aktivizálódnak, úgy viselkedünk, mint ők. Bármennyire is fogadkoztunk gyerekkorunkban, hogy „na, én aztán soha nem csinálom úgy, ahogy anya és apa”, valahogy mégis úgy sikerül. Ha szeretnénk túllépni, meghaladni a szülői mintákat, nagyon hasznos, ha megismerjük ezen alszemélyiségeinket is.

Életünk első 21 éve 3 hétéves szakaszra osztható. A belső apával és anyával való kapcsolatot az alábbiakban e különböző életszakaszok szempontjából fogjuk megvizsgálni.

0–7 év

A foganástól hétéves korig vagyunk a legérzékenyebb időszakban. Mindent átélünk, átérzünk, amit a szüleink, de legfőképpen, amit édesanyánk érez, gondol önmagáról, rólunk, másokról, a világról stb. Olyanok vagyunk, mint egy nagy érzékszerv.

De vajon vártak-e bennünket? Akartak-e minket? Milyen neműnek vártak? Egy életen át kétségbe vonhatjuk létezésünk jogosultságát, nemi szerepünket, ha nem vártak, vagy nem olyan neműnek vártak minket, mint amilyennek születtünk.

Ennek az időszaknak legfőképpen az első felében öntudatlan egységélményünk van. Hároméves kor körül ébredünk saját magunk tudatára, ekkor kezdjük megkülönböztetni magunkat másoktól. Ekkor érkezik meg az énünk is. Ehhez a folyamathoz fontos lenne, hogy megkapjuk a szüleinktől, de főképpen édesanyánktól a feltétel nélküli elfogadást és szeretetet, a biztonságos burkot, a védettséget, melegséget, a testi érintést (amely később az intimitást segíti), valamint a bizalmat, hogy mindent megkapunk, amire szükségünk van; táplálékot, gondoskodást stb.

Fontos, hogy egyre jobban megerősödjön a gyermekben az az érzés, hogy „A VILÁG JÓ!”. A szülők gyöngéd szeretetükkel segíthetik, hogy fokozatosan megérkezzünk a világba.

7–14 év

Ezen időszak jelmondata: „A VILÁG SZÉP!” Ezt a gyermekben a művészet és a kreativitás segítségével erősíthetjük meg. Ez az érzelmek időszaka, amely lehetővé teszi a vonzó és a taszító, a jó és a rossz, a szép és a csúnya közti megkülönböztetést.

A szülők mellett a tanárok azok, akik közvetítő szerepet játszanak a világ és a gyermek között. A gyermeknek a kortársaival való kapcsolat mellett az a személy lesz a legfontosabb, akit példaképének választ, tekintélynek tart.

Kilencéves kor körül kialakul az énérzék, amely által már mások érzelmeit is tudatosítani tudja a gyermek, amiből együttérzés tud kifejlődni. Fontos a határainak megtapasztalása, egészséges kialakítása, amelyet a szülői fegyelmezés segít. (A túl erős szigor és a túlzott engedékenység által is sérülhet a gyermek.)

14–21 év

A tizennégytől huszonegy éves korig terjedő időszak „A VILÁG IGAZ!” jegyében telik. A gondolkodás, megértés ekkor kerül igazán előtérbe. Ha a fiatal elegendő tudományos, lélektani igazságot kap, és mindezeket a megfelelő arányban, az alapot ad a harmonikus fejlődéshez és az önneveléshez.

Ebben a korban meg kell találni az egyensúlyt az eszménykép és a valóság, az elérhető és az elérhetetlen, a szabadság és a felelősségérzet között. Fontos, hogy a fiatal a saját belátása szerint cselekedjen, és elkezdődjön a szülőkről való egészséges leválás folyamata. Előtérbe kerül a nemiség, a párkapcsolat, a szexualitás témája is.

„Tiszteld apádat és anyádat…!”

Az élet ajándéka kétségkívül a legnagyobb ajándék, amit emberként adni és kapni lehet. Nem viszonozható semmivel, aminek hasonló az értéke. Csupán annyit tehetünk, hogy hálával elfogadhatjuk, és valami jót hozhatunk ki belőle, illetve idővel továbbadhatjuk az életet saját gyermekeinknek. Ha ezt nem értékeljük és keveselljük, az veszélybe sodorja teljes jövőnket, valamennyi viszonyunkat az életben, s végső soron azt a képességünket, hogy önmagunkként működni tudjunk. Hiszen édesapánktól kaptuk a férfimintáinkat, édesanyánktól a nőieket. Aki nem fogadja el az édesapját, az tulajdonképpen elutasítja a benne élő férfit, aki pedig az édesanyját, az a benne élő nőt.

Aki lebecsüli a szüleit, vagy elutasítja őket, az saját magát is lebecsüli, és saját magából is elutasít egy részt, aminek következményeit később viselnie kell. Ha viszont értékeljük, tiszteljük és elfogadjuk szüleinket úgy, ahogy vannak, akkor egységben tudunk lenni önmagunkkal, amitől önbizalmunk és erőnk lesz a sorsunk elfogadásához és megéléséhez.

Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy ritka az olyan gyermek, aki élete során ne jutna el addig a pontig, hogy egyik vagy másik szülőjére megharagszik, és ellenség gyanánt néz rá, vagy elutasítja őt. A felszínen tehát konfliktusba kerül például az anyával, vagy az anyai támogatás hiányától szenved. Az érdekes azonban az, hogy tudatalatti szinten ilyenkor épp a másik szülőt teszi meg igazi ellenfélnek, hiszen ő volt az, aki nem szüntette meg a fájdalmat. Ha tehát az anya volt az „ellenség”, akkor a tudatosság szintjén a gyermek úgy nőhet fel, hogy nem bízik a nőkben, tudatalattijában azonban épp a férfiak iránt bizalmatlan. Természetesen mindez fordítva is igaz.

A cikk itt folytatódik: link
Darai Dóra, Köles Klára, Nagy Gábor Borisz