A bennünk élő anyával és apával való kapcsolat c. cikk folytatása.
Szülői minták
Szüleinkről mintázzuk a „milyennek kell lennie egy szülőnek” képünket. Ez azonban nagyban eltérhet attól a képtől, hogy valójában milyen a jó szülő. Mivel gyerekkorunkban mi vagyunk a kicsik és a szüleink a nagyok, valamint mivel mindent utánzás útján sajátítunk el, ezért saját szülői viselkedésmintáink jókora részét a saját szüleinktől „tanuljuk el”, akár kedveltük őket, akár nem. Ez a kép pedig mélyen meghatározza azt a nagyon fontos tényezőt is, amivel ritkán számolunk: hogy mennyire vagyunk jó szülei saját magunknak.
A szülők egymás közti kapcsolata, illetve a szülőkkel való kapcsolatunk teremti meg a színpadot az életben az összes többi kapcsolatunk számára. Amit láttunk, vagy bármilyen más módon érzékeltünk, és ahogyan mindezt interpretáltuk, az kihat minden más hím- és nőnemű lénnyel létrejövő viszonyunkra, a társas kapcsolatok minden területére, tehát a barátságokra, munkahelyi viszonyokra, párkapcsolatokra stb. Ha például a szüleink sosem érintették meg egymást, akkor úgy gondoljuk, hogy ez a természetes, és később furcsálljuk, ha párunk több érintést kíván tőlünk.
Ezért tehát bármilyen sérülések is értek minket felnövekedésünk során, felnőttként nagyon fontos, sőt felelősségünk a szülőkkel fennálló kapcsolat rendezése a külvilágban, illetve ennél is fontosabb a bennünk lakozó „anyával és apával” való viszonyunk rendezése. Mindez módunkban áll, és életünk nagy döntése, hogy hagyjuk-e magunkat egy csökkentett életre korlátozni, hiszen ha a szüleinket és ezen keresztül magát az életet nem tudjuk teljesen elfogadni, akkor számunkra a létezés korlátozottá válik. Nem tud kibontakozni előttünk a lehetőségek bőséges tárháza. Ezáltal gyakran saját életünk továbbadása is nehézzé vagy lehetetlenné válik. Dolgoznunk kell tehát azon, hogy igent tudjunk mondani az életre, illetve hogy a szüleinkkel és más családtagjainkkal meglévő egészségtelen sorsösszefonódásainkat feloldjuk. Ez az előfeltétele annak, hogy szabaddá váljunk a saját sorsunk számára, hogy megfelelő erővel és „hátszéllel” haladjunk az életünkben. A terapeuták között az a mondás járja, hogy egy boldog gyerekkorhoz soha nincs késő, tehát bármi is történt a múltban, az gyógyítható!
Szerepek
Az első személy, akihez a gyermeket kötelék fűzi, az anya. Kettejük között egy láthatatlan köldökzsinór van, és a gyermek egész lényében érzi, hogy anyjának mire van szüksége. Ha például szomorú, elkezdi vigasztalni, és már el is kezdenek kialakulni az első szerepek (például a „megmentem anyát”). Ha a papa nincs otthon, akkor helyettesíti, partnerré válik, beszélgetőtárs lesz, rosszabb esetben megtud a mamától intim dolgokat, amik nem is tartoznak rá, sőt egyenesen terhelik őt. Hamar megtanulja, hogy ha „jó kislány” vagy „jó kisfiú”, esetleg nagyon rossz, netán beteg, akkor figyelmet kap. A szerepek elkezdenek gyarapodni, már egész fiatal korban.
Meghatározó jelentőségű az ember életében, hogy az anya a kezdetekkor milyen módon tartotta őt. Nézzük meg, milyen az, ha az anyával való kapcsolatot a kézben tartás szempontjából vizsgáljuk!
– Ha az anya túl lazán tartja a gyermekét, akkor az nem kap elég megerősítést ahhoz, hogy megszülessen az egója. Nincs biztos talaj, amelybe gyökeret ereszthetne, így hajlamos elveszíteni a kapcsolatot a testével, ösztöneivel. A túl lazán tartás miatt összemosódhat, hogy mi a különbség a szexuális és az érzéki dolgok között. Mivel az anya nem tartotta őt közel magához, nincs tisztában nemi identitásával. Ilyenkor nem tudjuk, hogy amink van, az az anyáéhoz hasonló nőiesség, vagy a tőle eltérő férfiasság.
– A túl szorosan tartás sem teszi lehetővé az ego megszületését. Nagyon sok oka lehet annak, hogy a birtokló anya miért fókuszál túlzottan az anyaszerepre. Az egyik ok lehet például, hogy tudat alatt érzi, hogy ha „elveszíti” a gyermekét, azzal elveszíti az anyaszerepet is, tehát az anyának az az érdeke (tudatosan vagy tudattalanul), hogy a gyermekét szorosan maga mellett tartsa.
– Az a gyermek, aki megtapasztalhatta a megfelelő kézben tartást, az úgynevezett „pozitív kötődést”, megfelelő útravalót kapott, hogy megtalálja helyét a világban. Ha egészséges a kötelék az anya és a gyermek között, akkor utóbbi felhagyhat illuzórikus elvárásaival az anya felé.
Hároméves kor táján fontosabb szerepet kap a gyermek életében az apa, aki egyben a külvilággal való kapcsolatot is jelképezi, és vele új szerepek jönnek. Például a „hercegnő” szerep, ami arról szól, hogy az anya nincs benne a feleségszerepben, és a kislány úgy érzi, helyettesítenie kell őt, hogy az apa boldogabb legyen. Vagy a gyermek olyannyira megtanul türelmesnek lenni („Várj, majd később!”), hogy felnőttként az igényeit és szükségleteit már ki sem mondja. Húsz, harminc, negyven, vagy akár ennél is több szerepet kezd el játszani az ember az élete legelején, és fogalma sincs róla, hogy kicsoda valójában. Olyan, mintha egy színész lenne, karakter nélkül.
Fontos, hogy az apa segít a gyermeknek feloldani az anyával való azonosulást. A fiút ő avatja be a külvilág titkaiba, a lánynak pedig segít, hogy kialakuljon a saját, az anyjáétól eltérő nőisége. Bár az anya alakítja ki a lányában, hogy „Igen, nő vagyok!”, de ezt az apa tudja jóváhagyni, hitelesíteni. Az apa támogat abban, hogy igent vagy nemet tudjunk mondani, és meg tudjuk tartani a határainkat. Az anya tartása adja az érzést, hogy a testünkben vagyunk, és az apa mutatja meg, hogyan cselekedjünk, hogyan érvényesüljünk a világban.
Ahogy az anyánál láttuk, úgy az apai minőség is lehet pozitív és negatív. A családi ügyek kézben tartását és irányítását vizsgálva nem mindegy, hogy ez közös megegyezés alapján történik, vagy maffiózó („keresztapa”) jellegű a vezetés. Pozitív esetben a férfi képes hátralépni, elemezni, negatív esetben viszont autokratikus, diktatórikus.
Miért fontos letenni a szerepeket?
Krisztus mondja: „Tagadd meg apádat és anyádat…” Ez a mondás egyáltalán nem a szüleink elutasításáról szól, hanem arról, hogyan váljunk szabaddá a saját sorsunk számára azáltal, hogy felszabadítjuk tudatalattinkat azoktól a mintáktól, amelyek kora gyermekkorban rögzültek, és megkötnek minket! A szerepek ugyanis bennünk élnek, és egészségtelen köteléket hoznak létre a szüleinkkel, ami által nem vagyunk szabadok a saját életünk számára. Ha az ember kikerül a családból, és megtartja a szerepeket, akkor arra kényszerül, hogy tovább játssza őket, csak épp új „játszótársakat” kap hozzá (például a partnerei, kollégái, főnökei vagy a gyerekei személyében). Amíg tehát az ember megtartja a szerepeket, addig nem lehet szabad, önálló, független személyiség; jelenbeli döntéseit mindig befolyásolják, árnyalják a tudatalattijában megbújó programok.
A szerepekkel kapcsolatban fontos megjegyezni, hogy nem minden szerep negatív, a problémát a szereppel járó kényszer jelenti. Ez a kényszer az, ami kialakítja az egészségtelen köteléket a kapcsolatainkban. Lehet valaki például türelmes, de nem mindegy, hogy ezt egy szerepből kifolyólag, külső kényszerből teszi, vagy belső, szabad választásából.
A legtipikusabb szerepek – a tranzakcióanalízis alapján –, amelyeket megtanulunk, a következők:
- „Nincs jogom a létezéshez.”
Ez a szerep akkor alakulhat ki,
- ha nem tervezték a gyermeket, de mégis megtartották;
- ha a szülők rendszeresen bántalmazták a gyermeket (ez felnőttként akár öngyilkossághoz is vezethet);
- ha a szülő keveset simogatja, érinti a gyermeket, ritkán beszél hozzá, ritkán mosolyog rá;
- ha a szülő elmegy dolgozni, és idegenre bízza a kicsi csecsemőt.
Ezt az érzést erősítik még az ilyen típusú mondatok: „Ha nem lettél volna, továbbtanulhattam volna, nem kellett volna férjhez mennem, több pénzem lenne, elmehettem volna külföldre, továbbvihettem volna a karrierem” stb.
- „Nem lehetek önmagam.” / „Nem lehetek olyan nemű, mint amilyen vagyok.”
A legtöbb szülőnek van egy ideális képe a gyermekről és arról, hogy milyen neműnek szeretné. Ha ennek nem felel meg a gyermeke, akkor alakulhat ki a fenti program.
- „Nem gondolkozhatok önállóan.”
Ez akkor jön létre, ha a szülő lekicsinyli a gyermek mentális eredményeit, képességeit: „Te ezt még úgysem értheted meg!”, „Látod, milyen buta vagy?”, „Olyan ostoba vagy, mint az összes többi nő.”
- „Nem lehetek gyerek.” / „Nem viselkedhetek gyerekesen.”
Ha a szülők folyton veszekednek és nem tudják megoldani a problémáikat, akkor a gyermek úgy érzi, fel kell nőnie, és neki kell rendbe tennie a kettőjük közötti viszonyt.
- „Nem nőhetek fel.”
Ez főleg a legkisebb testvérnél alakul ki. Ilyen esetben a szülő akkor érzi magát értékesnek, ha jó anya vagy apa. Fél attól, hogy ha a gyermeke felnő, akkor már nem lesz többé szükség rá. Tudattalanul azt sugallja: „Ne hagyj el!”, „Maradj mindig velem!” Ha a gyerek enged ennek a parancsnak, akkor vagy gyenge és beteges lesz, vagy a szülei mellett öregszik meg.
- „Nem tehetek semmit.”
Tudat alatt a szülő ilyenkor féltékeny és irigy lehet arra, amit a gyermeke elérhet, ezért azt sugalmazza a gyermekének, hogy ügyetlen, tökéletlen. A másik lehetőség, hogy annyira félti a gyermekét, hogy mindenben veszélyt lát, és ezektől a veszélyektől szeretné őt megmenteni. „Ne nyúlj hozzá! Ne nyúlj semmihez!” – hangzik el gyakran a túlféltés, a túlaggódás miatt. A szülő ilyenkor megcsinál mindent a gyermeke helyett, akiből így bizonytalan, passzív, döntésképtelen felnőtt lesz.
- „Nem lehetek egészséges.”
Ez a szerep akkor alakulhat ki, ha a gyermek azt tapasztalja, hogy az egyébként elfoglalt apa vagy anya otthon marad vele, ha ő megbetegszik, és ilyenkor megkap mindent, amit egészségesen nem kapott meg (figyelmet, gondozást, szeretetet). Ezért kialakul benne, hogy ha figyelmet akar, akkor meg kell betegednie.
- „Nem fejezhetem ki az érzéseimet.” / „Nem érezhetek.”
Ebben az esetben legtöbbször már a szülőnél is probléma, hogy kifejezze az érzelmeit, ezért irritálja, ha a gyermek kimutatja őket. „Mit bőg itt ez a gyerek? Azonnal hagyd abba a sírást, különben…! Ha nem fejezed be ezt az idétlen nevetést, akkor…!” – ezek a mondatok hangozhatnak el ilyenkor.
- „Nem lehetek fontos.” / „Nem fontosak az igényeim, szükségleteim.”
A tudattalan szülői üzenet ilyenkor: „Akkor tűrlek meg, ha tudomásul veszed, hogy te és az igényeid nem a legfontosabbak, vagy nem fontosak számomra.” Ha például mondani akar valamit a gyermek, ilyen mondatok hangoznak el: „Maradj csendben! Téged ki kérdezett? Na majd pont te fogod megmondani!”
- „Nem lehetek sikeres.”
„Ne érj el többet, mint amennyit én!” – sugallja ilyenkor a szülő. Tudatos szinten örül a gyermeke sikereinek, tudattalanul azonban féltékeny rá. Ilyenkor a gyermek lehet kitűnő tanuló, de az érettségi előtt leblokkol, vagy elkésik a záróvizsgájáról, illetve a finisben olyan döntéseket hoz, amelyek által balul ütnek ki a dolgok. Felnőttként elronthatja az előrejutási lehetőségeit, pedig a képességei meglennének hozzá.
- „Nem hibázhatok.” / „Tökéletesnek kell lennem.”
A szülő ilyenkor a gyermekén keresztül a saját meg nem valósított vágyait akarja kiélni, és tudat alatt azt kéri, hogy amit ő esetleg elrontott, azt a gyermeke hozza helyre.
Mit tegyünk a szerepekkel?
- A szerepeket fel kell ismerni.
- El kell fogadni.
- Le kell mondani róluk.
- Saját, új szerepeket kell kialakítani.
A belső apa/anya tréning lehetővé teszi (ha mi magunk is így döntünk), hogy meglássuk és átalakítsuk azokat a mintákat, szerepeket, amelyek életünk kezdeti szakaszában rögzültek, és azóta is befolyásolják választásainkat.
Darai Dóra, Köles Klára, Nagy Gábor Borisz
