Életünk bizonyos állomásai – mint a születés, az öregedés, a halál, a válás – nehéz, ám fontos események. A sorsfordulókat gyakran krízisként éljük meg. Számos élethelyzetben, amikor a korábbi generációk ünnepeltek volna, mi elkeseredünk. Minél kevesebbet foglalkozunk az életválságok jelentőségével és következményeivel, minél inkább kiszorítjuk őket a tudatunkból, annál fájdalmasabb testi hatásokkal jelentkeznek.
A krízis szó kínai írásjegye tökéletesen megjeleníti a válság fogalmát. Két alapjelből áll: az egyik jelentése veszély, a másiké pedig lehetőség. Bár az ilyen helyzeteken való áthaladás nehéz és félelmetes, de ezekben az állapotokban a fejlődés és a gyógyulás óriási lehetőségei rejlenek.
A krízis folyamatai egybecsengnek az Elisabeth Kübler-Ross pszichiáter által megfogalmazott öt haldoklási stádiummal, melyeket a következőkben ki is fejtek.
- Elutasítás
Amikor az ember megtudja, hogy vége az életének, vagy egy szeretett dolognak az életében, akkor egyszerűen nem hiszi el. „Ez nem lehet igaz!” – mondja. Azonnal az jut az eszébe, csak valami tévedés történhetett. Éppen ezért nem szabad őt durván szembesítenünk a tényekkel. Azért is bújik a helyzet súlyosságának tagadása mögé, hogy erőt gyűjthessen.
- Düh
„Miért pont velem történik mindez?” – teszi fel magának ezt a kérdést újra és újra a második szakaszban. Valakire haragudnia kell – dühe a tehetetlenség érzéséből fakad. Ez az időszak nagyon nehéz. Ha azonban megértjük, hogy a haldokló, vagy a krízist átélő illető mit üzen a viselkedésével, hatékonyan segíthetünk neki. Azt üzeni: „Ne hagyj magamra az érzéseimmel, mert nem tudok egyedül megbirkózni velük! Figyelj rám, foglalkozz velem, érezd a kétségbeesésem!”
- Alkudozás
A harmadik stádiumban az illetőnek kérései, fohászai vannak: gondoskodást, fájdalommentességet, s egy utolsó lehetőséget kér a sorstól. Az ember ebben az időszakban erős késztetést érez arra, hogy végiggondolja az egész életét, a múltját, s fontos, hogy erről beszélhessen is. Szüksége van arra, hogy elmondhassa vélt vagy valós bűneit. Tudnunk kell, hogy a sok-sok beszéddel és a történetek ismétlésével az egyre növekvő szorongását szeretné csökkenteni a beteg. Akkor nyújtunk neki segítséget, ha ebben az időszakban figyelmesen meghallgatjuk, és rámutatunk életének jó cselekedeteire, felemlegetjük jó tulajdonságait, emberi értékeit.
- Depresszió
Amikor az ember szembesül azzal, hogy nincs tovább, ha nem lát több lehetőséget maga előtt, nem maradt remény, akkor végtelen szomorúságot érez. A depressziót az elmúlással való szembenézés nehézségei okozzák. A halál felé vezető utat mindenki egyedül teszi meg, bármennyien is vannak körülötte.
- Belenyugvás
A beteg egyre többet gondol közeledő halálára. Alig eszik, keveset beszél, távolodik az élettől. Nem érdeklik a hétköznapi élet eseményei, lekötik saját érzései. Állandóan fáradtnak, gyengének érzi magát. Legfőképpen nyugalomra vágyik. Ne feledjük, hogy a súlyos krízisben élő is képes szeretni, és érzi, ha szeretik. Ilyenkor az ember szinte mindent elveszít: uralmát a teste felett, ambícióit, függetlenségét, személyiségét, jövőképét, sokszor a méltóságát is. A súlyos állapotban lévő embernek komoly félelmei vannak: mi lesz vele a „halál” után? Fél és retteg a kiszolgáltatottságtól. A „haldoklónak” szüksége van arra a bizonyosságra, hogy nem hagyják magára. Bár a halál olyan esemény, amit mindenki a legteljesebb lelki magányban él át, mégis szüksége van arra, hogy érezze egy másik ember jelenlétét, hogy valaki elérhető legyen, aki meghallgatja, akinek foghatja a kezét.
Az életkrízis mindig valaminek a végével kezdődik. Átmeneti állapot, nem csupán egy változás, hanem egy hosszan tartó folyamat. Egy hatalmas elengedés. A nagy krízisben sok régit kell elengedni. A belső vágy ilyenkor nagyon erős, hogy ragaszkodjunk a mulandóhoz, a kényelmeshez, a megszokotthoz, a barátunkhoz, a házastársunkhoz, az autónkhoz, a munkánkhoz. Az új izgalmas, de félelmetes is. Az igazi krízis nem a mi választásunk. A krízis feldolgozásához idő kell.
A cikk itt folytatódik: link
Szuhanyik Csilla