A krízis szakaszai

  1. Sokkhatás

A legtöbb krízis hirtelen, váratlanul tör ránk, sokkszerű élménnyel indul. (Veszteségérzés léphet fel munka, párkapcsolat, valakiben való bizalom elvesztése, haláleset kapcsán stb.) Az embert elborítja a mélységes szomorúság, összeomlik a világa, teljes kimerültség lesz úrrá rajta. A sokk erős, a krízis különösen gyorsan jön, ha elhagynak minket.

  1. „Ez nem lehet!” – zuhanás a mélybe

Ez az állapot hetekig tarthat. Zuhanunk egyre lejjebb és lejjebb, és azt hisszük, már nem lehet rosszabb. Tagadunk mindent. Majd elkezdjük bagatellizálni a problémát, mintha nem is lenne akkora nagy a baj. Tagadjuk a gondokat, és inkább afelé fordulunk, ami környezetünkben egy kis örömet okoz. Nem mutatunk érdeklődést a probléma iránt, elkezdünk szórakozni, álörömök reményében gyorsan új kapcsolatba menekülünk, nem érdeklődünk senki és semmi, csak a kis örömforrás iránt, amit gyorsan berendezünk magunknak. Ilyenkor fordulhat elő az, hogy teljesen megtagadjuk a krízist, nem merjük vállalni az átalakulással járó fájdalmakat, és ezzel megállítjuk annak felemelő hatását. És itt sokszor le is zárul a krízisfolyamat. De tudnunk kell, hogy a sors csak elodázta mindazt – a krízis előbb-utóbb ismét jelentkezni fog, egy másik formában.

Persze a folyamat további bemutatása érdekében vegyük most azt az esetet, amikor a krízis folytatódik. Hangulatváltakozás veszi kezdetét. A jó terapeuta tudja, hogy ilyenkor még felfelé ívelő hangulata van a páciensnek, ami azonban nem tart sokáig, mert utána radikális, óriási zuhanás követi ezt az átmeneti emelkedést.

  1. „Utállak benneteket!”

Kezdetét veszi a gyanakvás és a harag időszaka. Mindenki hibás, aki a környezetünkben van, mindenkire rávetítjük a haragunkat. Minél közelebb áll hozzánk valaki, annál jobban fogja érzékelni a krízisből adódó dühünket. Ez az állapot évekig is eltarthat. A teendő ilyenkor a következő: hagyjuk, hogy a harag felégesse magát. A krízist átélő fájdalma ekkor olyan nagy, hogy semmiféle segítséget nem érzékel a külvilágból. Folyton felteszi ugyan a kérdést: mit tegyek? – de a válaszokat elutasítja, mert még nem áll rá készen, hogy meg is hallja őket.

Annyira fájdalmas és megrázó a harag állapotában lenni, hogy még magunkat is meglepjük, mennyire mélységes ez az érzés. A mély harag mondata: „Már megint ez történt velem!”. Akik ezt nem tudják feldolgozni, azok állapota agresszióba fordulhat át.

Rettenetes félelmet okoznak az alábbi gondolatok: „Mit gondolhat rólam a többi ember?”; „Hogyan fognak megítélni?” Ilyenkor tudatosítanunk kell magunkban: „Ez az én sorsom, én dolgozom vele, ezzel az állapottal szembesülnöm kell.”

  1. „Jóvá teszem, megígérem!”

Negyedikként az alkudozás időszaka következik, ugyanúgy, mint azt a haldoklás stádiumainál láthattuk. Próbáljuk jóvá tenni az elkövetett hibákat, hátha ezzel vissza lehet hozni a múltat, de persze erre itt már nincs lehetőség.

  1. Mélypont – game over

Itt kerülünk igazán döntéshelyzetbe: ha változni akarunk, el kell fogadnunk, hogy a múltat le kell zárni. Eddig haragudtunk, alkudoztunk, de rá kell jönnünk, hogy itt az ideje elindulni a bizonytalan jövő felé.

A jövőbe vezető útra már új képességekkel kell lépnünk. Felmerül a kérdés, milyen eszközökre van szükségünk ahhoz, hogy a jövő felé induljunk. Hirtelen rádöbbenünk, hogy mások tanácsa már nem jelent feltétlen segítséget. Az előbb még olyanok voltunk, mint a gyerekek, de itt felnőtté kell válnunk, belülről, magunknak kell megtalálnunk a válaszokat. Teljesen mindegy, hogy hányan és hányszor mondják el jó tanácsaikat, az itt már nem elegendő – ha nem megfelelő az idő, és nem állunk készen, úgysem tudjuk a magunkévá tenni. Rájövünk, hogy a harag ugyan átmenetileg megkönnyebbülés, de hosszú távon nem célravezető. Olyan, mint a részegség: egy darabig jónak tűnhet, de aztán jön a másnaposság.

A legmélyebb ponton elindul az analizálás: „Miért jutottam idáig?” Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket teszünk fel újra és újra. Sajnos ebben a fázisban az erős sokkhatás miatt akár több évet is lehet tölteni. Nagy a veszélye annak, hogy beletemetkezünk, beleragadunk ebbe a stádiumba, mert nem tudjuk értelmezni a pillanatnyi helyzetünket.

Ez az állapot bizonytalan, ezért elképesztően nehéz. Ahhoz hasonlít, mint amikor a sötétben formálódik egy kis mag a föld alatt, s ugyan még semmi sem látszik belőle, de a mag nő, az új élet csalhatatlanul elindult. Végtelenül nehéz így, letarolva lenni! Nem látjuk semminek az értelmét, magunk sem érdekeljük magunkat, elfolynak az életerőink.

Sokan életük végéig ebben a stádiumban maradnak, betegen és megtörve, a létezés bizonytalan peremén himbálózva.

A cikk itt folytatódik: link
Szuhanyik Csilla