A melankolikus személyiség
A melankolikus ember szinte minden tekintetben a szangvinikus szöges ellentéte. Már csecsemőkorában is komoly gondolatok foglalkoztatják; alapvetően csendes, nem követelőzik, szeret egyedül lenni, és ritkán mosolyog. Fontos számára a jól követhető napirend, vagyis pici korától tudnia kell, hogy mi után mi következik, különben nem érzi biztonságban magát. Már kisgyerekként szüksége van saját élettérre: egy olyan helyre, ahová elvonulhat és ahol rend van. Mivel szereti, ha a környezete rendezett képet mutat, halálosan idegesíti, ha a testvérei hozzányúlnak a dolgaihoz, vagy ha a szülei takarítás után öt centivel arrébb raknak egy plüssállatot a polcán. A másik alapvető szükséglete a csend: egyszerűen ki kell hevernie azt a traumát, amit az a sok lármás ember okoz, akivel nap, mint nap kénytelen találkozni. A szangvinikus gyerek amint hazaér, nekiáll elmesélni, hogy mi minden érdekes történt vele aznap – vele szemben a melankolikus gondolni sem akar rá!
A melankolikus gyerekek általában muzikálisak, szeretik a művészeteket, tehetségesek, érzékenyek és roppant lelkiismeretesek. Ők azok, akiket tinédzserkorukban is nyugodtan egyedül hagyhatunk egy hétvégére: nemhogy nem robbantják fel a házat, de még ki is takarítanak, mire megjövünk! Középiskolás korukra is megbízhatóak maradnak, és pontosan akkorra érnek haza a buliból, amikorra megígérték. Az iskolában jól teljesítenek – ez náluk presztízskérdés –, és a tanárok szemében igazi mintadiákok: mindig kész a leckéjük, felkészülten mennek az órákra, és egy bírósági jegyzőkönyv alaposságával vezetik a füzetüket. Maximalisták, kötelességtudóak és pontosak, ezért jó, ha minden tanár és minden szülő tudja, hogy a melankolikus gyereknek egy rosszalló pillantás is elég fegyelmezés gyanánt. Leszidni őket tilos, hiszen ha véletlenül hibáznak, olyan erős lelkiismeret-furdalást éreznek és olyan mértékben ostorozzák magukat, hogy a felnőtteknek inkább azon kellene iparkodniuk, hogy kihúzzák őket a gödörből!
Az ebbe a személyiségtípusba tartozó gyerekeknek amúgy is alapvető igényük, hogy a szüleik érzelmi támaszt nyújtsanak nekik, ha épp úgy érzik, hogy maguk alatt vannak. A semmitmondó közhelyek, mint „Fel a fejjel!” vagy „Az élet megy tovább!” nem sokat segítenek rajtuk. Nekik valódi támogatásra és együttérzésre van szükségük, és mivel a négy típus közül ők a legérzékenyebbek, azonnal megérzik, ha valaki nem őszinte hozzájuk. Ilyenkor nem ritka, hogy csökönyös hallgatásba burkolóznak, és a világ minden kincséért sem mondanák meg, hogy mi bajuk. Szent meggyőződésük ugyanis, hogy ha valaki igazán szereti őket, akkor magától is képes kitalálni, hogy éppen mi nyomja a lelküket, és mivel lehetne enyhíteni a bánatukat.
A melankolikus temperamentumú gyermek felnőttként is megtartja befelé forduló természetét. Elmélyült, tevékeny elme, aki ugyanakkor értékeli a szépséget és az intelligenciát. Vonzódik a művészetekhez, a filozófiához és a kultúrához, ezért számtalan zenész, festő, költő, író, feltaláló és természettudós kerül ki a soraikból. (Arisztotelész szerint „minden lángelme melankolikus vérmérsékletű”.) A melankolikusok érzékenysége kreativitással párosul, ezért bármilyen foglalkozást is űznek, ügyesen és praktikusan szervezik az életüket: találékonyságuk minden életterületen megmutatkozik a főzéstől kezdve a lakásfelújításon át egészen a karácsonyfa-díszítésig. Alapvetően jellemző rájuk a kifinomultság, amely markánsan megmutatkozik a beszédstílusukban is: a fecsegést hírből sem ismerik, mondanivalójuk tagolt, világos és sallangoktól mentes. Remek diplomáciai érzékkel rendelkeznek, és híresen jó titoktartók. Ebben is következetesek, mint minden másban: sem mások titkait, sem a sajátjaikat nem lehet kihúzni belőlük!
Mivel a szervezettség a melankolikusok lételeme, ezek az emberek gyakran írnak listákat, és alaposan végiggondolnak mindent, mielőtt cselekednének. A hebehurgya szangvinikussal szemben a melankolikus esetében igazi kutatómunka előzi meg egy-egy probléma megoldását, amely során alaposan körüljárja a témát minden lehetséges oldalról megvizsgálva azt, hogy a végén a lehető legjobb tervvel álljon elő. A kolerikussal ellentétben, aki inkább kiosztani szereti a feladatokat, a melankolikus szívesen elvégzi a munkát, és készségesen kitart, legyen bármilyen egysíkú is az adott feladat. Kedveli a kézügyességet igénylő tevékenységeket, illetve mindent, ami lehetőséget nyújt az elmélyedésre. A figyelme minden részletre kiterjed, ezért észreveszi a legapróbb hibát is, amit aztán gyorsan és különösebb felhajtás nélkül orvosol. Igazi kincs a szervezők csapatában, mert törődik mindazokkal az apróságokkal, amelyek fölött a többiek elsiklanának. Valljuk be őszintén, ki másnak jutna eszébe, hogy egy esküvőn a nászinduló felcsendülésekor leállítsa a klímaberendezést, nehogy a ventillátor zaja megtörje az áhítatot?
Megbízható emberrel van dolgunk, aki az ígéreteit és a kötelezettségeit nem felejti el, hiszen azok teljesítése számára becsületbeli ügy. A felszínesség és a figyelmetlenség merőben ellentétes a természetével, ezért nyugodtan számíthatunk rá, akár pénzügyekről, akár munkáról, akár a nyaralás megtervezéséről legyen szó. A melankolikus temperamentumú ember ismeri a saját határait, ezért nem kísérletezik mindenfélével, mint a szangvinikus, hanem következetesen végigviszi azt, amit elkezdett. Dicséretre méltó önfegyelem jellemzi: megfontolt természete nem engedi, hogy az életét kénye-kedve szerint alakítsa.
A melankolikusok őszintén aggódnak embertársaikért, és érzékenyek a problémáikra. Rendkívül jó pszichológusok, lelkigondozók és terapeuták válhatnak belőlük, mert mélyen átérzik mások helyzetét. Igazi, aranyszívű barátok, akiknek gyakran könny szökik a szemükbe, ha másokat szenvedni látnak. Sokan öntik ki nekik a szívüket, mivel ők szívesen meghallgatják a gondokat, elemzik azokat, és használható megoldásokat javasolnak. Ezért aztán szerencsés fickó, aki egy ilyen komoly és őszinte ember barátjának tudhatja magát.
A melankolikus nem köt sok barátságot, de a meglévőkhöz ragaszkodik. Ebben megint csak a szangvinikus ellentéte, aki nyíltszívű kedvességével mindenütt barátokra lel. A melankolikus ápolja meglévő kapcsolatait, és hűséges marad azokhoz, akik szeretik őt, illetve akik iránt vonzalmat érez. Néha azonban gyámoltalanul viselkedik, mert nehezen mutatja ki az érzelmeit, ezért jó, ha tudjuk, hogy mindig többet érez, mint amennyit kit tud mondani vagy szavakkal ki tud fejezni! A szívében hordozza a barátait, gyakran gondol rájuk, és sokszor indirekt módon, a figyelmességével érezteti velük, hogy milyen fontos helyet töltenek be az életében.
A melankolikus bővelkedik az ellentmondásokban: a legmagasabb csúcsok és a legsúlyosabb mélypontok embere. Könnyen megbántódik és magába zuhan, mivel túlságosan komolyan veszi mások szavait és tetteit. Azt feltételezi ugyanis, hogy a többi ember – hozzá hasonlóan – csakis alapos vizsgálódás után cselekszik és mond véleményt. Nem számol a szangvinikusok szertelen locsogásával és a kolerikusok kíméletlen szókimondásával, emiatt már gyerekként bizalmatlanná és még inkább befelé fordulóvá válhat. Ez a fajta elkedvetlenedés és önbizalomhiány akár depresszióhoz is vezethet, ami a melankolikus temperamentum esetében valódi veszélyt jelent. Ezt úgy kerülheti el, ha veleszületett következetességével arra összpontosít, hogy mindennek a jó oldalát nézze.
A melankolikusokat néha igen nehéz elviselni, mert olyan magas elvárásokat támasztanak, amelyeknek képtelenség megfelelni. Ezen az sem segít sokat, hogy önmagukkal szemben is magasra teszik a mércét. Ritkán elégedettek, és gyakran azt a benyomást keltik, hogy mindenkiben és mindenben csalódtak. Nehéz a kedvükre tenni, mert minden kis tökéletlenség kiábrándítóan hat rájuk. Ilyenkor barátságtalanná és mogorvává válnak.
Mivel éles szemük van mások hibáinak a felfedezésére, előfordul, hogy lenézik a többieket. A saját gyengeségeiket nehezen ismerik el, hiszen ők törekvő, rendes, lelkiismeretes emberként gondolnak magukra. Emiatt azonban sokszor gőgösnek és megközelíthetetlennek tűnnek – tervszerűen és céltudatosan védik önmagukat. Két véglet között csapongnak: vagy erőt vesz rajtuk a bizonytalanság és bebújnak a csigaházukba; vagy eluralkodik rajtuk a felsőbbrendűségi érzés, egyre nagyobbá válnak saját képzeletvilágukban, miközben elveszítik a kapcsolatukat a valós élettel. Ez utóbbi igazi csapda számukra, mert többnyire amúgy is a múltban vagy a jövőben élnek, és nem veszik észre, hogy mit kíván tőlük a jelen.
A melankolikus ember perfekcionista: sokszor vonakodik belekezdeni valamibe, mert attól tart, hogy nem fogja jól csinálni. Magyarul halogat, mert csak kifogástalan munkát hajlandó kiadni a keze közül. Jellemzően túl sok időt tölt a tervezgetéssel. A túlzásba vitt agyalás azonban megbénítja az akaratot, és elviszi az energiát. Végül nem marad az életében semmi egyszerűség és spontaneitás, csak az örökös elemezgetés. Ez nemcsak a munkára, hanem a lelki életre is igaz. A melankolikusok alapvetően túl sokat foglalkoznak a testük és a lelkük állapotával. Ezek után nem csoda, hogy közülük kerül ki a legtöbb hipochonder.
Ha egy melankolikus ember boldogabb akar lenni, akkor célként azt érdemes kitűznie, hogy reálisabban lássa a világot és benne önmagát, és törekedjen a valódi jelen-létre.
Mottója: „Csináljuk helyesen!”
Amire vágyik: tökéletesség
Érzelmi szükségletei: biztonság és állandóság, saját élettér, csend, támogatás; a többiek találják ki, hogy neki mire van szüksége
Amit utál: lárma, rendetlenség, haszontalan tevékenységek, noszogatás
Legfőbb erősségei: rendszerező elme, hosszú távú céljai vannak, magasak az elvárásai, a dolgok mélyére hatol
Legfőbb gyengeségei: gyakran van maga alatt, túl sok időt tölt az előkészületekkel, túl nagy jelentőséget tulajdonít a részleteknek, hajlamos főleg a rosszra emlékezni, gyanakvó természetű
Lehangolja, ha: a dolgok nem az elképzelései szerint alakulnak; az emberek nem felelnek meg az elvárásainak; nem veszik komolyan
Attól fél, hogy: senki sem érti meg az érzéseit, hibát követ el, lejjebb kell tennie a mércét
Kedveli azt, aki: komoly, intellektuális beállítottságú, mély érzésű, és akivel értelmesen el lehet beszélgetni
Nem kedveli azt, aki: feledékeny, késik, rendetlen, felszínes, mellébeszél, megbízhatatlan
Amiért értékes munkaerő: van érzéke a részletekhez; befejezi, amit elkezdett; együttérző
Vezetőként: jó szervező, megértő mások érzései iránt, minőségi teljesítményt vár el, mélyről fakadó kreativitás jellemzi
Előrelépést jelent nála, ha: nem veszi olyan komolyan az életet; nem várja el mindenki mástól, hogy hozzá hasonlóan maximalista legyen
Reakciója stresszhelyzetben: visszavonul, elmerül egy könyvben, depresszióba esik, feladja, panaszkodik
Amiről felismerhető: komoly és érzékeny, kellemes a modora, önostorozó, pedáns, ápolt
Folytatása következik!
Turcsik Zita
