Miért ragaszkodunk betegségünkhöz? 3. rész

Elérkeztünk a viselkedésmódokat bemutató sorozatunk befejező részéhez. Vizsgáljuk meg az utolsó négy fázist!

12. Minden probléma tagadása a fájdalmat leszámítva

Tünetek: Ebben az állapotban a krónikus szenvedő már semmi mással nem tud foglalkozni, csak a fájdalmával.  Tudat alatt nem is akar, hiszen maga a fájdalom remek kibúvót jelent a kötelezettségek és a felelősség alól, bár az ember természetesen ezt nem így éli meg. Mivel a fókusz a fájdalomra irányul, az illető számára minden más megszűnik a világon: család, munka, barátság, jövedelem stb. Teljes érdektelenség lesz úrrá rajta, tehetetlennek érzi magát, és a fájdalom áldozatává válik. Jelentéktelenné válik a világ. Tulajdonképpen ilyenkor nem is a fájdalom a legfontosabb, hanem az ember önmaga. Semmi mással nem kell törődnie, csak magával, ő maga kerül saját figyelme középpontjába, miközben világának börtöne kezd bezárulni. A külvilág felé irányuló érdektelenség meghatározóvá válik, az ember átkapcsol „túlélő üzemmódba”. Valójában itt fájdalomdédelgetésről van szó. A fájdalom állandó társává vált, s bár látszólag nagyon szeretne megszabadulni a kellemetlen „élettárstól”, mégis minden segítséget elutasít, amit a környezete felajánl, hiszen nem vállalhatja fel azt a felelősséget, hogy meggyógyuljon. Gyógyulás esetén ki kellene lépnie a maga teremtette világból, és szembenézni mindazzal, ami miatt ide juttatta önmagát. Az élete kereke kezd megakadni, a fájdalom lehúzza, az aktivitása gátolva van. Mégis, az illető tudat alatt úgy érzi, hogy ez még mindig kevésbé kellemetlen, mint szembenézni élete azon területeivel, ahol kudarcokat élt meg. Ennek a szintnek a jelmondata: „Tehetetlen vagyok a fájdalom miatt.”

Fontos lenne, hogy megtanuljuk elfogadni a fájdalmat. A fájdalom egy állapot, egy létező jelenség, amelyet megtanulhatunk kezelni, majd a megfelelő módszert megtalálva továbbhaladni. Ha valakiben e sorokat olvasva az a gondolat támad, hogy „Jó, jó, de nem bírok”, akkor valószínűleg ebben a viselkedési mintában van. Nehéz szembenézni azzal, hogy a fájdalmainkhoz mi magunk ragaszkodunk, de szembenézés nélkül nem tudunk továbblépni. Az első lépés a függőség felszámolásának érdekében az, hogy beismerjük: függők vagyunk, és valójában nem akarunk tenni ellene. Ez akár dühöt is és nagyfokú ellenérzést válthat ki. Ha így van, akkor még gyanúsabb, hogy ebbe a csoportba tartozunk.

Segítő kérdések:

– Miért nehéz elfogadnom a fájdalmat?

– Mit kapok ettől a fájdalomtól?

– Milyen érzés lenne, ha aktív lennék a saját életemben?

– Milyen érzés, ha kimondom a következő szavakat: „változás”, „haladás”, „stagnálás”? Melyiket választom az életemben, és miért?

Megerősítő mondatok:

– „Elfogadom a fájdalmat mint az élet velejáróját, és továbblépek.”

– „Továbbhaladok az életemben, és a változást választom.”

– „Szembenézek azokkal a dolgokkal, amiket kudarcnak élek meg az életben.”

– „Megtanulom a kudarcot tanulási folyamatként kezelni az életemben.”

– „Többé nincs szükségem arra, hogy kudarcot érezzek.”

13. Visszahúzódás, elkerülés, menekülés

Tünetek: A fájdalom itt mentségül szolgál a krónikus szenvedőnek ahhoz, hogy múlt, jelen, vagy jövőbeli kötelezettségei alól kivonja magát. Míg az előző szint jelmondata a tehetetlenség, itt az illető felmentést ad magának a gyenge teljesítmény és a kelletlenség alól. Megtagadja testi, lelki és/vagy szellemi felépülését, és saját élete áldozatává válik. Mottója: „Ez nem az én hibám!”. Nem vállalja a felelősséget a fájdalomért és természetesen azért sem, hogy ezt az állapotot ő maga tartja fent. Teljes hárítás és a probléma elkerülése jellemzi. Az ember lelkében a fájdalom megjelenése véletlenek sorozatának tűnik, nem akar szembenézni azzal, hogy ő maga a saját életének a kovácsa. Mindenki más a felelős és a hibás, kivéve ő. Ez meglehetősen kényelmes így, bár rendkívül kellemetlen, hiszen ekkorra a fájdalom már állandósult. A lazítás nagyon nehéz, miközben hatalmas erőbefektetést kíván, hogy az illető fenntartsa a hárítást. Ebben lehet fogódzót találni a kibillenéshez: tudatosítani kell, hogy ha az ember már hosszú ideje fenntartja ezt az állapotot – és fájdalmat létrehozni, tárolni, fenntartani óriási erők megmozgatásával jár –, akkor akár dönthetne úgy is, hogy ezt az erőt a saját jobbulására fordítja. Egy próbát mindenesetre megér. Ehhez ugyanakkor az kell, hogy az ember tényleg apaitanyait beleadjon. Szánjunk rá egy napot vagy egy hétvégét, és nézzük meg, van-e hatása.

Segítő kérdések:

– Mi akadályoz meg abban, hogy saját gyógyulásomra használjam fel az erőmet?

– Mitől félek valójában, amikor szembesülnöm kell az igazi problémákkal?

– Van-e bűntudatom a boldogságtól?

– Miért az elkerülést és a menekülést választom a szembesülés helyett?

– Nehéz-e felelősséget vállalnom a velem történtekért / a sorsomért?

Megerősítő mondatok:

–  „Bátran szembenézek az igazi problémákkal.”

–  „Egyenes és őszinte vagyok magamhoz.”

– „Beleállok az életembe.”

– „Erőimet saját jobbulásomra fordítom.”

– „Az életemért én magam vagyok a felelős.”

14. A fájdalom, mint mások manipulálásának eszköze

Tünetek: A fájdalom állandósulása teret enged a manipulációnak. Eszközzé válik a túléléshez. Ösztönösen nyúl az ember ehhez a taktikához. A cél: az élet túlélése. Mivel a fájdalom részvétet és odafordulást ébreszt másokban, a krónikus szenvedő akár akaratlanul is elkezdi alkalmazni ezt a „technikát”. Akár tudatos ez a folyamat (bármilyen kellemetlen is ezzel szembenézni), akár tudattalan, ez a tünetegyüttes a másik ember és a világ kihasználásáról és manipulálásáról szól. Mivel nem tudatosul a valódi szükséglet: a figyelem iránti vágy, vagy ha tudatosul is, az illető nem tudja ezt a megfelelő módon jelezni a másik felé, ezért ehhez a taktikához nyúl. Ha sokszor érezzük, hogy szeretnénk, ha figyelnének ránk, de nem tudjuk ezt elérni, akkor ugyan folyamatos fájdalmak árán, de mégis megkapjuk, amire vágyunk.  Amit elsődlegesen le kell szögeznünk ennél a tünetnél az az, hogy valójában mi magunk nem figyelünk oda saját magunkra. Odafordulást csikarunk ki a világtól, mert nem tudunk saját magunk felé fordulni. Rá kell jönnünk, hogy pont ez a minőség hiányzik az életünkből. Kifelé fókuszálunk, de a lyukakat a külvilág csak ideiglenesen tudja betömködni. Soha nem leszünk hosszútávon elégedettek az életünkkel, ha nem tanulunk meg figyelmet adni magunknak. „Én magam örökös társa vagyok önmagamnak.” Gondoljunk bele, hogy milyen érzés olyasvalakivel együtt lenni, aki soha nem vesz tudomást rólunk, állandóan másfelé tekintget, bárhogy próbáljuk felhívni a figyelmét magunkra! Ebben a viselkedésmódban mi is így járunk el saját magunkkal. Próbáljuk ki, milyen őszintén kimondani a másiknak, aztán magunknak (vagy fordítva), hogy mire vágyunk. Lehet, hogy meglepő tapasztalatban lesz részünk. Ugyanakkor ne keseredjünk el, és ne adjuk fel, ha elsőre nem úgy sül el a dolog, ahogy szeretnénk, mert könnyen lehet, hogy a másik félnek is vannak ezzel a témával kihívásai. Apró kis lépésekkel fordítsuk figyelmünket saját magunk és a szükségleteink felé.

Segítő kérdések:

– Mennyire nehéz őszintén kommunikálnom, és miért?

– Nehezemre esik-e a saját igényeimet megfogalmazni? Miért?

– Tényleg valós a félelmem attól, hogy nem figyelnek rám?

Megerősítő mondatok:

– „Egyenesen és őszintén kommunikálok magammal és másokkal.”

– „Manipuláció helyett a kommunikációt választom.”

– „Az életben az örömöt és a boldogságot választom.”

– „Odafordulok magam felé és felfedezem magam.”

15. Fájdalomfüggőség

Tünetek: itt a kör bezárul. A fájdalomból szokás lett, mely elvonási tünetekkel járna, ha megpróbálnánk megszabadulni tőle. Annyira a mindennapi életünk részévé vált, hogy ugyan minden vágyunk e nélkül élni, mégis sokszor már el sem tudjuk ezt képzelni. A 15 szint teljes láncolatot alkot, és amint megpróbálunk kilépni belőle, valamelyik viselkedési mód aktivizálódik. Csak figyelmet és szeretetet akartunk, cserébe fájdalmat kaptunk. Még ha néha rá is jövünk, hogy változtunk, gyorsan letagadjuk, hiszen akkor ki kellene lépni a függőségünkből. Ezen a szinten gyakori tünet, hogy amint eltűnik a fájdalom, azonnal, vagy nem sokra rá előkerül egy másik, amivel foglalkozhatunk. Életünk középpontjába tehát a fájdalom került. Jó tudni, hogy ez tanult viselkedési minta, viszont nehéz tőle megszabadulnunk, hiszen ugyanolyan erősen köt minket, mint bármely más függőség. Első lépés a változáshoz, hogy az ember szembenéz magával és a lelke mélyén belátja, hogy fájdalomfüggő. (Ez nem lesz kellemes.) Be kell látnunk, hogy sikerült áldozattá és saját életünk mártírjává válnunk. Mivel ez a létránk utolsó foka, felkészülhetünk rá, hogy sok ellenállással és visszahúzó erővel fogunk találkozni. A rejtett motiváció a függőség fenntartása, ezért lehet, hogy időről időre visszaesünk. Ne adjuk fel! Ez a függőség egyik tünete. Valójában mindig egy kicsit előrébb jutunk, de mivel több helyen is „bebiztosítottuk” magunkat, többször ugyanabba az állapotba kerülhetünk vissza. Valójában minél többet értünk meg a függőségünkből, annál inkább képesek leszünk uralni. Mindehhez azonban időt kell adnunk magunknak.

Segítő kérdések:

– Mennyire tudok másokért áldozatot hozni?

– Nehéz vagy könnyű számomra önállóvá válni?

– Tudok-e önmagamra figyelni?

– Mit jelent számomra a szabadság?

Megerősítő mondatok:

– „Jogom van a boldogsághoz és a jobbuláshoz az életben.”

– „A szabadságot választom az életemben.”

– „Képes vagyok áldozatot hozni magamért és másokért is.”

Amint láthatjuk, a fájdalom-viselkedési módok szintjei egy szálra fűződnek fel: folyamatot alkotnak. Felismerhetjük magunkat egyszerre egy ügy kapcsán az 1. és a 12. szinten is. Minden élethelyzetben más tanulási folyamatban vagyunk éppen, az egyikben előrébb, a másikban hátrébb. Fontos tudnunk, hogy a fájdalom nem büntetés. Fájdalom nélkül nem tud megszületni az odafordulás és az együttérzés. Ha elmenekülünk előle, attól még megjelenik az életünkben ez a minőség, csak egyre kevésbé leszünk képesek rálátni és dolgozni vele. Fontos foglalkozni vele, hiszen ha nem tesszük, az olyan, mintha nem akarnánk tudomást venni az egyik végtagunkról, vagy valamilyen testi szükségletünkről. Ne feledjük, a függőségek és ragaszkodások csak addig tudnak manipulálni, amíg tudat alatt lapulnak. Amint szembenézünk velük, és felismerjük a rejtett motivációkat, már nem tudnak hatással lenni ránk. Legyünk türelmesek magunkkal, hiszen ez egy hosszabb folyamat – idő kellett a kialakulásához is. De ha úgy döntünk, hogy kilépünk, kalandos útnak nézünk elébe. Ehhez kívánok sok sikert és erőt!