Miért ragaszkodunk a betegségünkhöz? 2. rész

Az előző számban elkezdtük megvizsgálni azt a 15 lépcsős folyamatot, amely a krónikus szenvedés kialakulásának fázisait jelöli. Az előző részben tárgyalt 6 fázis után jöjjenek a további tünetek.

7. Egyre gyakoribb hisztérikus kitörések

Tünetek: ennél a pontnál a krónikus szenvedő már valódi csapdába kezd kerülni. Egyre nehezebb a feszültségeket elfojtania, magában tartania, és külsőleg nyugodtnak látszani. Ez hisztérikus kitörésekhez vezet, amelyek egyre többször fordulnak elő. Ezek a kirobbanások általában a szeretteket és családtagokat érintik, akik ugyan megbocsájtanak, tekintettel a testi vagy lelki állapotra, de egy idő után ez a helyzet mégis éket ver a páciens és a család közé. A krónikus szenvedő ekkor egyre nagyobb kétségbe esik, érzi a szakadékot, a másik fél fáradtságát és bizalmatlanságát, és ettől még gyakrabban produkálja a kitöréseket. Felmerül a partner elvesztésének gondolata, az illető elkezdi büntetni magát, önromboló magatartásformák lépnek fel, melyek mögött a hisztéria, önpusztítás és az önmaga ellen irányuló düh rejtőzik. Ezek mélyén az önbizalomhiány, a jelentéktelenség érzete található, és az attól való félelem, hogy találnak helyette egy jobb társat.

Segítő kérdések:

– Hogyan tudnék kitekinteni a saját félelmemből?

– Hogyan tudnék a másik felé fordulni?

– Mi az, amitől valójában félek?

– Hogyan tudnám a félelmemet más módon kifejezni?

– Mire lenne szüksége a másiknak?

Pozitív megerősítések:

– „Nyugodt és kiegyensúlyozott vagyok.”

– „Empátiával fordulok a másik és saját magam felé is.”

– „Megengedem magamnak, hogy kimondjam, ami bánt, még mielőtt robbanna.”

– „Bízom a másikban, hogy szeret és elfogad.”

– „Szeretem és elfogadom magam olyannak, amilyen vagyok.”

8. Azonosulás mások szenvedésével

Tünetek: ennél a fázisnál a krónikus szenvedő elkezd azonosulni mások testi és/vagy lelki problémájával. Minél nagyobb és súlyosabb a betegség, annál nagyobb „empátiában tocsognak”, azt gondolva, hogy ezzel segítik a másikat. Minden „segítséget” megadnak a betegnek, mintegy magukénak tekintve a fájdalmat. Ezzel egyfajta megmentő szerepet vesznek fel. Sajnos ebben az állapotban nem szerepel a gyógyulás, mint lehetőség, bár érezheti azt az ember, hogy könnyebbséget akar hozni a másiknak. Ám ha a beteg megszabadulna a fájdalmától, a „megmentő” szerepre már nem lenne szükség. Ez a jelenség mindenképp arra utal, hogy az illető fél, ódzkodik a saját fájdalmával foglalkozni, önbizalmát a mások felé fordulásból nyeri. Nem tartja önmagát elég fontosnak ahhoz, hogy a saját problémájával foglalkozzon. Ilyenkor nehéz az embernek befelé tekintenie, a figyelem inkább a külvilágra irányul. Felmerülhet a kérdés, hogy minél nagyobb a kifelé fordulás igénye valakiben, annál nagyobb-e a valódi vágy a befelé fordulásra? Az önmagával való foglalkozástól természetesen fél a „megmentő”. Érdekes módon e fájdalom pozitív átalakítása után valódi empátia születik az emberben. Figyeljük csak meg, mennyivel könnyebb valaki felé odafordulni, akinek fájdalmához hasonlót már mi is átéltünk. A fájdalomfüggőségen alapuló empátia nem megfelelő motiváltságot tükröz. Ha ezt felismerjük és átalakítjuk, valódi ráhangolódás születhet bennünk. Mások fájdalmának átélése csak a tapasztalat árnyékát adhatja, valódi tapasztalatot a magunk felé való fordulással gyűjthetünk. Ebből sokkal többet tanulhatunk. Olyan ez, mint amikor filmet nézek, ahelyett, hogy megélném. Természetesen fontos odafigyelni arra, hogy ne a saját fájdalmunkba ragadjunk a végén.

Segítő kérdések:

– Mennyire könnyű/nehéz a saját fájdalmammal foglalkoznom?

– Miért könnyebb más fájdalmára figyelnem, mint a sajátomra?

– Hogyan viszonyulok a saját fájdalmamhoz?

– Mit tanulok a másik fájdalmából, és hogyan tudom ezt a saját fejlődésemre fordítani?

Megerősítő mondatok:

– „A fájdalom helyett a javulást választom, és arra koncentrálok.”

– „Elengedem a fájdalomtól való félelmemet.”

9. A még nagyobb fájdalomtól való félelem következtében felállított korlátok

Tünetek: ez a tudatállapot a passzivitásról szól. Gyakran csupán a fájdalomtól való félelem miatt következik be, nem egy konkrét eseménytől. Az ember elkezd visszavonulni a fizikai ténykedésektől, nem cselekvő állapotát azzal magyarázva, hogy úgysem lesz jobb, de legalább rosszabb ne legyen. Így szép lassan leépít maga körül minden viszonyt, kapcsolatot, tevékenységet. Átértékelődik az élethez való hozzáállás, az ember berendezkedik a vegetációra mint túlélési stratégiára. Gyakran a fájdalomtól való félelem azonosul magával a fájdalommal. Gyakori tünet az állandó álmosság, fáradtság, vágy a szendergésre, vagy a jó mély alvásra. Addig sem kell itt lenni. Ilyenkor tulajdonképpen túlélésként a növényállapotot választjuk. Egyfajta üldözési mánia is felmerülhet, az illető krónikusan fél attól, hogy a külvilág bántani fogja, egyedül marad. Ettől bénul le az akaraterő és épül egyre több fal és korlát az ember és a világ közé. Sajnos ennél a pontnál már sokan meg is teremtik saját maguk elszigeteltségét, így „joggal” élhetik meg azt a félelmet, hogy egyedül maradnak. Nehéz ugyan ebből kitekinteni, de érdemes feltenni magunknak a kérdést, hogy miért jó, ha elszigetelődöm. Gyakran magától a kapcsolatoktól való félelem hajszolja bele az illetőt az elszigeteltségbe. Ez az állapot az, amikor a túlérzékenységünktől fásultan becsukjuk magunk mögött a kapuinkat és általánosítunk, mondván: „az egész világ ellenem van, mindenki engem akar bántani.” Valójában ez egyfajta rejtett egoizmus, egy olyanfajta önközpontúság, ami azt mondja: „a világot csak az élteti, hogy engem hogyan tudna egyre furmányosabb módon bántani”. Az emberben ott van a nem tevés vágya, de ez azzal jár együtt, hogy az illető saját életének az áldozatává válik.

Segítő kérdések:

– Mit jelent számomra az egyedüllét?

– Mit nyerek a magánytól?

– Miért az egyedüllétet választom a valódi megoldás keresése helyett?

– Valóban erre van szükségem? Ha nem, akkor mit kellene tennem? Ha igen, akkor miért szenvedek mégis?

Megerősítő mondatok:

– „Azt választom, hogy aktívan teszek magamért.”

– „A fájdalom része az életnek, ezt elfogadom és nyitott maradok az újra.”

– „A cselekvésben pozitív változást élek meg.”

10. Kudarcvárás és borúlátás

Tünetek: itt a belesüppedés állapota nyilvánul meg. A krónikus szenvedő már tényleg mindenhová elment, mindent kipróbált, de semmi sem segített. Ugyan tovább próbálkozik, de megcsappant hittel, azért hogy elmondhassa: egy újabb módszer sem segített. Tehetetlennek érzi magát, pesszimista lesz és hitetlen. Ez is hasonló az „egész világ ellenem van” életszemlélethez. Az illető egyre jobban beszorul abba a kapszulába, amit saját magának gyártott, miszerint van ő és van a világ, és neki senki sem segíthet. Bár ezt még nem meri kimondani, csak annyit, hogy ő már mindent kipróbált, eredménytelenül. Valójában ez az elszigeteltség egy olyan formája, ami arról szól, hogy az ember nem mer kockáztatni, beleugrani a mélybe. Sokan ki is mondják: „De hát mit tegyek még?” „Én már annyi mindent megtettem, de semmi sem változott!” Ilyenkor felmerül a kérdés: hogyan lehet, hogy a „világ összes gyógymódja” közül egy sem segít? A válasz világos – bár nem feltétlenül kellemes – az illető valójában nem akar kilépni a fájdalmából, dédelgeti és növelgeti, bár az állapot rossz, mégis évek óta kívül keresi a bajok forrását. Ez fennáll akkor is, ha látszólag belül kutat. A bizonyíték a probléma fennállása. Milyen törvény működik ilyenkor az emberben? Mi lehet rosszabb, mint az állandó reménytelen keresés és fájdalom? Itt már tényleg fel kell tenni a kérdést magunknak: „Miért van szükségem rá, hogy ebben az állapotban legyek?” Hiszen, ha valójában belegondolunk, nem reális, hogy az ember évek óta keresi a gyógyulást, és közben csak időt, pénzt és energiát pazarolt el.

Segítő kérdések:

– Mit jelent nekem a változás?

– Miért ragaszkodom a fájdalomhoz?

– Mire lenne szükségem, hogy képes legyek felfedezni és használni a saját erőmet?

– Miért félek változni?

Megerősítő mondatok:

– „Merek kockáztatni és sikeres lenni.”

– „Megőrzöm az optimizmusomat.”

– „Kitartó vagyok és merek önmagammal szembenézni.”

– „Hajlandó vagyok változni.”

11. Tudatos, vagy nem tudatos bűntudat kifejlesztése

Tünetek: ennél a szintnél a krónikus szenvedő átéli saját tehetetlenségét, és belesüpped. Úgy fogadja a fájdalmat, mint valami Isten általi büntetést, melyre természetesen rengeteg okot fel tud sorolni. Az embernek ily módon a büntetés jut osztályrészül. És mivel e büntetést jogosnak véli, a fájdalom egyfajta pszichikai szabályzóvá is válik. Mit jelent ez? Minél nagyobb „bűnt” követett el az illető, annál nagyobb a fájdalom és a szenvedés, amivel ezt jóvá kell tennie. Így az ember képes egyre nagyobb és egyre több kínt okozni a testének/lelkének, és tudat alatt esze ágában sincs meggyógyulni. Ez a szint a büntető istenképpel párosul. Meg kell vizsgálnunk, mi van ennek a bűntudatnak a mélyén. Ki az valójában, aki bűnös és mi lehet az, amiért jóvátehetetlenül bűnhődnöm kell? Érdemes tudni, hogy ebben a tudatállapotban már nincs egyenrangúság, alárendelt helyzet jön létre. A kisebbségi érzés nyomasztó, és legalább akkora, mint a bűntudat. Ezáltal az ember már el is zárta magát a javulástól. Jobbulásra csak annak van joga, aki „jó”, ő pedig ebben az állapotban „rossz, bűnös”. Érdemes tudatosítani, hogy az ember ekkor jó adag önsajnálatba taszította magát, és ettől az édes-bús érzéstől nem akar jobban lenni. Itt az illető nemcsak magának, hanem a környezetének is szenvedést okoz, hiszen megvonja a szeretetet önmagától és a többiektől is. 

A bűntudat nem előre visz, hanem lesüllyeszt. Ha ki akarunk lábalni belőle, meg kell tanulnunk elfogadni és megbocsájtani a botlásainkat. Gondoljunk bele, hogy egy kisgyermektől sem várunk el erejét meghaladó dolgokat. Inkább segítünk neki, hogy lábra tudjon állni és megtanuljon működni a világban. Saját megoldandó feladatainkban mi is kisgyermekek vagyunk. Nem várhatjuk magunktól, hogy érettségi szintünknél fejlettebben viselkedjünk, érezzünk és gondolkodjunk. Vannak dolgok, amiket nem lehet siettetni. A világban mindenkinek jár „jól lenni”!

Segítő kérdések:

– Ki az, aki bennem bűnhődni akar?

– Tényleg jóvátehetetlen, amit tettem, éreztem, gondoltam?

– Hogyan csinálnám most? (Ha megváltoztatni nem is tudjuk a múltat, a hozzáállásunkban mi magunk változhatunk. Írj egy új filmet a régi elrontottból és próbálj meg happy-end-et tenni a végére.)

– Mit tehetnék, hogy megbocsássak magamnak?

– Vajon a hiba bűne?

Megerősítő mondatok:

– „Mindenkinek – nekem is – joga van hibázni.”

– „A hibáimból tanulok, és tapasztalatot gyártok.”

Folytatása következik!