Az 1560-as évek közepén, 20 évvel azután, hogy Francisco Pizarro brutális eszközökkel leverte az inkák utolsó lázadását és erőszakkal megkeresztelte őket, a sevillai dr. Nicholas Monardes, népének szörnyű mészárlása feletti bűntudattól vezérelve valamilyen isteni jelet keresett a perui Andokban, amely szentesíthetné a spanyol leigázók tetteit. Egy virágos kúszónövényre lelt, amelynek bizonyos elemei mintha a Golgota szenvedéseit idézték volna.
Dr. Monardes leírása szerint a növény hármas levelei a kereszt alakját jelképezik, bibéje kalapács alakú, koronája a töviskoszorúra utal, a virág 10 szirma pedig a 10 igaz apostolra (kivéve az áruló Júdást és Pétert, aki a kakasszóig háromszor tagadta meg Krisztust). Monardes emiatt a golgotavirág nevet adta a növénynek. Néhány gyógynövényszakértő a golgotavirágot – hibásan – afrodiziákumént említi, ám a növény semmiféle szexuális stimuláns tulajdonsággal nem rendelkezik. Sőt! Valójában enyhe nyugtató és fájdalomcsillapító, s emiatt nyugtalanság, stressz, álmatlanság enyhítésére és feltehetőleg a szívroham megelőzésére is alkalmazható.
Inka gyógyfű
Az Andok indiánjai a golgotavirágból frissítő teát főztek, s a kellemes ital, valamint a keresztény szimbolizmussal átitatott előtörténet a növényt Európában is egy csapásra népszerűvé tette, ahol nyugtatónak és enyhe fájdalomcsillapítónak használták.
Az amerikai Golf-öböl telepesei azt tapasztalták, hogy a helyi indiánok a leveleiből készült növényi teát idegnyugtatóként fogyasztják, de emellett a levelekből készült őrleményt borogatás formájában vágott és zúzott sebek gyógyítására is felhasználták. A déli területek telepesei a virágot dísznövényként és gyógyfűként egyaránt alkalmazták. Használata mindazonáltal egészen 1839-ig csupán népi gyógymódként volt ismeretes, míg végül a Golf-öböl két eklektikusa „hivatalosan” is említést tett a növényről, mint nem-narkotikus fájdalomcsillapítóról és emésztésserkentőről.
A XIX. század eklektikusai a golgotavirágot az álmatlanság, a nyugtalanság, a menstruációs fájdalmak, a hasmenés, az epilepszia és a szamárköhögés „fontos orvosságának” tekintették. A levelek kipréselt nedvét emellett bőrfelszíni égések, forrázások és sebek, valamint fogfájás kezelésére javasolták.
Napjaink gyógynövényszakértői a golgotavirágot elsősorban nyugtatónak és fájdalomcsillapítónak ajánlják. Dr. Weiner azt írja, „meglehet, a legjobb nyugtató”. Fájdalomcsillapító hatása mellett emésztésserkentő hatását is feljegyezték.
A golgotavirág gyógyhatása
A golgotavirág nyugtató, fájdalomcsillapító hatású. Olyan vegyületeket tartalmaz (maltol, etilmaltol, valamint egyes flavonoidok), amelyek potenciálisan nyugtató hatással, más összetevői (harmalavegyületek) pedig serkentő hatással rendelkeznek. Vizsgálata alapján több kutató arra jutott, hogy a növény „összetett hatást” gyakorol a központi idegrendszerre, ami – a serkentők jelenlétének ellenére – enyhe nyugtató és fájdalomcsillapító hatás formájában összegződik. Európában a golgotavirág számos nyugtató és fájdalomcsillapító készítmény alapanyaga. Narkotikus tulajdonságokkal nem rendelkezik, emiatt recept nélkül is forgalmazható és a rászokás (addikció) veszélye sem áll fenn.
Emésztésserkentő hatású. Nyugtatja az emésztőrendszert bélelő simaizmokat, s az így mutatkozó görcsoldó hatása révén hagyományos emésztésserkentőként is alkalmazható.
A görcsoldók nem csak az emésztőrendszert nyugtatják, de az egyéb sima izmokat is (pl. a méh izmait is), ezáltal a golgotavirág nőgyógyászati problémákra, így hagyományos menstruációs csillapítóként is felhasználható.
Egy tanulmány azt mutatja, hogy a golgotavirág a fájdalmak enyhítésében is előnyös tulajdonságokkal rendelkezik, két másik vizsgálat pedig arra utal, hogy számos betegségkeltő gomba és baktérium ellen hatásos, alátámasztva az indiánok és az eklektikusok gyakorlatát a golgotavirág sebkezelési felhasználását illetően.
Állatkísérletek azt mutatják, hogy a golgotavirág harmala-vegyületei megnyitják (tágítják) a koronás artériát, amelynek bezáródása a szívroham előidézője, így a növény a szívrohamok megelőzésében is segítségünkre lehet.
