Játszani jó! A következő cikksorozatban az emberek egymás közötti játszmáiról lesz szó, amelyek az esetek többségében sajnos nem játékok. Az alábbi leírások remélem segítenek majd játszmáinkat felismerni, tudatosítani, majd legyőzni, hisz ezáltal fejlődhetünk, válhatunk jobb emberekké. Jó tudatosítanunk, hogy ezek a játszmák sokszor egészen kifinomultak, és dőreség lenne azt hinnünk, hogy egy-egy leckét már olyan jól megtanultunk, hogy sikerült kilépnünk játszmáink karmaiból. Ezek a játszmák uralnak bennünket, néha oly ügyesen teszik, hogy hiába vagyunk figyelmesek, nem vesszük észre őket, sőt még el is hitetik velünk, hogy már nem léteznek. Egy másik csapda az lehet (mely szintén egy játszma), ha felismerjük a hibás én-állapotot, és erre hivatkozva nem változtatunk a helyzeten, például: egy-egy nehéz helyzetben megragadva képtelenek vagyunk kilépni, és ezt a helyzetet több embernek ecsetelve sajnáltatjuk magunkat. Ez a „szegény én drámája”.
A játszmáinktól való megszabadulásban próbál segítséget nyújtani a következő kis leírás.
Kisded játékainkat egészen fiatalon kezdjük el játszani. Amennyiben kisgyermekként nem kaptunk elég figyelmet, vagy nem a számunkra megfelelő figyelmet kaptuk, elkezdünk figyelni, és lassan, a tapasztalatok alapján összeállítjuk az élet „túléléséhez” szükséges játszmákat, hogy megkapjuk, amit akarunk. Ezek általában sikerülnek is, és nem nagyon foglalkozunk azzal, hogy ezek merőben tisztességtelen eljárások önmagunkkal és a másik emberrel szemben. Különböző ingerek érnek minket egészen a fogantatásunktól kezdve: ezek lehetnek fizikai, lelki-érzelmi és szellemi ingerek. Ezek legkedvezőbb formája a simogatás. Már a magzati állapotban szükségünk van visszajelzésekre, hogy várnak bennünket, kellünk erre a világra, hiszen a legtöbb önbizalomhiány és önértékelési probléma a nem várt, illetve a más neműnek várt embereknél figyelhető meg. Ezt a visszajelzést az anya gondolati vagy fizikai érintés útján, pocijának simogatásával tudja átadni leendő gyermekének. Életünk során is folyton simogatásra vágyunk, bár lehet, hogy ezt egy szó, egy pillantás – vagy bármi más, ami jólesik – fogja jelenteni. Mivel pontos, de nem mindig tudatos képünk van arról, hogy mit szeretnénk, különböző viselkedési formákat alakítunk ki, melyekkel egymáshoz viszonyulunk. Ezeket én-állapotoknak nevezzük. Három fő típusát különböztetjük meg: a felnőtt, mely szabad, és a jelenre fókuszál, játszmáktól mentes megnyilvánulásunk, a szülői, mely a gyermekkorban ellesett szülői mintát követi, és a gyermeki énállapotot, mely a régi gyermekkori viselkedésünkön alapul. E két utóbbi a múltból táplálkozik, nincs köze a jelenhez, és az esetek többségében öntudatlan folyamatokból épül fel. A gyermeki és a szülői énállapotot két alkategóriára bonthatjuk: az alkalmazkodó gyermek, aki azt teszi, amit a szülő mond neki, illetve a lázadó gyermek, aki a szülői elvárásoktól függetlenül, vagy éppen az ellen cselekszik. (Hányszor is leledzünk ebben az állapotban? Valamit csak azért nem teszünk meg, mert valaki azt tanácsolta nekünk…) Az irányító szülő úgy viselkedik, ahogy vele is tették a szülei, a gondoskodó szülő pedig úgy gondoskodik, ahogy róla annak idején, például betegségnél, vagy esetleg a szoba rendbe rakásánál. Mindegyik állapotnak lehet pozitív és negatív megnyilvánulása. A gesztusok, szavak, mozdulatok, a hanglejtés segíthet ezeknek az én-állapotoknak a feltérképezésében, így egy rövid leírást eszközlök itt:
Felnőtt énállapot: egyenes testhelyzet, mindkét talp a talajon, nyílt tekintet, laza arcizmok. Tipikus szavak: miért, mikor, hogyan, mi módon, lehetséges, valószínű, véleményem szerint, úgy gondolom.
Szülői énállapot: összevont szemöldök, összepréselt ajkak, fejcsóválás, elszörnyedt tekintet, csípőre tett, illetve összefont kéz, atyáskodás, fenyegető mutatóujj, fölényt jelző kéztartás. Jellemző szavak: mindig, soha, kell, muszáj. (Érdemes átgondolni, hogyan viselkedtek velünk a szüleink, majd megkeresni ezeket a mintákat a jelen életünkben, élethelyzeteinkben.)
Gyermeki énállapot: átvetett lábak, a fej nincs középen, hanem valamelyik oldalra hajtjuk, valamivel való babrálás, nyafogó, magas tónusú beszéd, sírás, ajakremegés, duzzogás, hiszti, vállvonogatás, szemforgatás, szemlesütés, idétlen kuncogás, körömrágás, orrtúrás, fészkelődés, mocorgás. Jellemző szavak: nem tudom, nem érdekel, jó lenne, ha…, legnagyobb, legjobb, leg…
Ha kirekesztjük a szülői én-állapotot, olyan emberré leszünk, aki felrúgja a szabályokat, nincs lelkiismeretfurdalása, szégyenérzete, társadalomellenes. Ha ezt a gyermeki én-nel tesszük, nehezen fejezzük ki az érzéseinket, szárazak és ridegek leszünk, nem emlékszünk a gyermekkorunkra, vagy csak kevéssé, nem fogunk tudni önfeledten játszani, és humortalanná válunk. Amennyiben a felnőttet zárjuk ki, úgy egy folyamatos gyermek – szülő harc zajlik bennünk, és a felnőtt énünk nem jut szóhoz.
Az én-állapotokra jellemző, hogy egymást kiegészítik. Ha valaki szülői én-állapotból szól valakihez, például számonkérő hangsúllyal, az illető valószínűleg lázadó vagy alkalmazkodó gyermekiből fog reagálni, és már benne is csücsülnek egy „kellemes kis” játszmában. Szabad választásunkban áll azonban, hogy ezekből a játszmákból kilépjünk, vagy netalán bele se menjünk.
Ezek az egymással folytatott alapérintkezések a tranzakciók. Ezeknek három alaptípusa van:
– párhuzamos tranzakciók: ekkor azonos énállapotokból társalgunk egymással, például felnőtt – felnőtt: közösen megoldunk egy problémát; szülői – szülői: közösen bírálunk valakit vagy valamit; és gyermeki – gyermeki: közös játéknál, vagy versengésnél egymás között.
– keresztezett tranzakciónál egy én-állapotból nyitunk, majd a visszajelzés egy másik én-állapotból történik, például egy kérést felháborodott elutasítás követ.
– rejtett tranzakció: ezek a leggyakoribbak az életünk során, amikor két üzenet zajlik a kommunikáció során, egy nyílt és egy rejtett, például nem a valóságot állítva próbálok valakit rávenni valaminek a megtételére. Ilyenkor az arcjáték és a mondanivaló nincs összhangban egymással.
A cél az lenne, hogy játszmáinkból kilépve egy valódi bensőséges kapcsolatot tudjunk megteremteni egymás között, mely spontán, szabad, nyílt, felszabadult, és bizalommal telt. Mivel tudat alatt, vagy éppen tudatosan nem hiszünk magunkban, nem szeretjük és nem fogadjuk el magunkat, tehát nem vagyunk intim kapcsolatban saját magunkkal, „kénytelenek vagyunk” a jól megszokott régi, jól bevált taktikáinkhoz folyamodni, hogy kicsikarjuk, ami „jár nekünk”. Sosem adjuk fel, még akkor sem, ha látszólag mégis. Megtanuljuk, hogyha közvetlen formában nem tudjuk megértetni és elérni vágyainkat, akkor rejtett, jelképes formában fejezzük ki őket, és sokszor már egy apró visszajelzés is kielégítő. Mindenkinek más a „simogatásküszöbe”. Valakinek egy apróság is elég, ha nagyon kiéhezett, másnak napi szinten van szüksége megerősítésekre. Megfigyelték, hogy az embernek sokszor mindegy a figyelem formája, maga a figyelem a lényeg. Sok szülő például csak a rossz gyermekét látja, pedig ha a viselkedés mögé nézne, láthatná, hogy e mögött egy kétségbeesett figyelemfelkeltés, egy hatalmas szeretetéhség, a „Figyeljetek rám, úgy, ahogy nekem van rá szükségem, és ne úgy, ahogy ti gondoljátok, hogy van, és szeressetek!” felkiáltás rejtőzik. Szülőként megtanítjuk a gyermekeinket „helyesen” viselkedni, enni, inni stb., amely megfelel a családi és társadalmi elvárásoknak, magyarul: megtanítjuk őket játszmázni. Hatalmas felelősség hárul a szülőkre, hiszen ha saját játszmáikat nevelik csemetéikbe, az ördögi kör folytatódik. Elsősorban saját játszmáinkat kell felfedni és kigyomlálni, nem pedig a másikra mutogatni.
Az emberi játszmák legfőbb jellemzője, hogy szabályozottak és ismétlődnek. Amíg meg nem oldunk egy helyzetet, addig mindig ugyanabban a helyzetben fogjuk találni magunkat. Ez biztos jele lehet egy esetleges játszmának.
A játszmákból való kilépésnek két fő alapszabálya van:
- Saját alapjátszmád elemezgetésével törődj, ne a máséval!
- Semmit ne játssz túl hosszú ideig!
Néhány jótanács a kilépéshez:
– Tudatosítsd a játszmát!
– Ha valaki megpróbál játszmába rángatni, ne menj bele!
– Próbáld megfejteni a rejtett tranzakciókat, miért próbál veled játszmázni az illető, szembesítsd a másikat ezzel, és próbáld meglátni, mit nyer/nyersz Te ezzel a játszmával!
– Játszma helyett próbálj játékos lenni, ilyenkor sokszor átfordulhatunk az intimitás szintjére!
– Figyelj oda az elismerésekre, dicséretekre, melyek nem feltétlenül pozitívak, de mindenképpen építőek!
– Válassz egy játszmát, és elemezd ki a következő kérdések segítségével:
1., Mi történik velem újra és újra? 2., Hogyan kezdődik, mi történik közben, és hogyan végződik? 3., Mik az előnyök, melyeket nyerek vele? 4., Hogyan érzek a végén, és mit gondolok, hogyan érez a másik? 5., Mi az én titkos üzenetem a másik számára? 6., Mi a másik titkos üzenete a számomra?
Saját játszmáinkkal való munka elengedhetetlen, e nélkül egy idő után megrekedünk. Szükséges a valódi belső egyensúly megteremtéséhez, az élet megértéséhez. Nem szégyen bevallani, ha nem vagyunk éppen a helyzet magaslatán, ha segítségre van szükségünk, hiszen emberek vagyunk, de ha folyton a „mindig minden rendben van, minden csodálatos”, vagy éppen a „mindig valami rossz történik velem” fájdalmas szegény én-állapotában tengődünk, könnyen csapdába eshetünk. Játszmáink elemzése felfedi a bennünk élő alkotóerőt, életörömöt, spontaneitást, bár néha valóban nehéz. Vegyünk egy mély levegőt, igyunk egy pohár vizet, és nézzünk lényünk legmélyére, mi előnyünk is származik ebből az állapotból? Elő hát az egészséges önelemzéssel, és közben alaposan figyeljünk arra, hogy élvezzük az életet, amit alkottunk magunknak! Ha ezt tesszük, nem lesz kedvünk egy újabb unalmas, mindig ugyanolyan negatív én-állapotba belemászni.
Pogány Zita
