Arc, alkat és azok szerepe a mindennapi életben 1. rész

Az ember gyengéinek és erősségeinek felismerése a kiegyensúlyozott élethez vezető út egyike. Ez csak a kifejlesztett emberismereten keresztül születhet meg. A ma emberének tudományos alapossággal – bár elrugaszkodva a tisztán anyagba vetett hit béklyóitól – kell vizsgálat alá vennie önmagát, s azt a tudást, amely már évezredek, évszázadok óta megjelent az emberi kultúra történetében.

A görög fiziognómia szó tágabb értelemben egy ember, akár egy állat, növény vagy egy ország teljes külső megjelenését jelenti. Szűkebb értelemben az arc formájára és kifejezésére utal; arra, ahogy az arcvonásokban, az arcjátékban a belső, lelki élet  jelenik meg.

Nem szükséges bizonygatni, hogy a külső „elárulja” a belsőt, hogy a test külső jellegzetességeinek vizsgálatával közelebb juthatunk magához a „belsőhöz”, azaz a lélekhez. A „szem a lélek tükre”, tartja az ismert mondás. A fiziognómia szerint kimondhatjuk, hogy az arc és a test(alkat) a lélek tükre.

Bár a pszichofiziognómia, patofiziognómia szavak újszerűen hangozhatnak számunkra, a témával való foglalkozás régi időkre vezethető vissza. Valójában már nagyon régi keletű lehet, hiszen nemcsak ma, de valószínűleg régebben is kívánsága volt az embernek, hogy az adott („első”) pillanatban már külsejéről megismerje azt, akivel éppen dolga van. Nem kisebb tudósok foglalkoztak e tudománnyal, mint Hippokratész, Galénosz, Püthagorasz, Platón stb.

Az első bővebb fejtegetést erről a témáról Arisztotelésznek tulajdonítják, aki behatóan foglalkozott a fiziognómia módszerével, a jellem általános ismertetőjegyeinek az egyén erejével és gyengeségeivel, a különböző képességek érzékelhető, arcra és az egész testre kivetülő jeleivel.

A középkorban Arisztotelész nyomán az arab orvosok is foglalkoztak ezzel a tudománnyal, a külső jegyek alapján megítélhető belső tulajdonságokkal. Sokan még az asztrológiával is összeköttetésbe hozták e tanokat, és keresték a csillagoknak az arcra, a testre való befolyását. Az újkorban az anatómiai ismeretek mindjobban háttérbe szorították a külső jegyek alapján való „belső vizsgálódást”.

Hazánkban többek között Szentpáli Janka (Physiognomik, 1892) foglalkozott behatóan a témával és sok híres magyar férfi és nő arcképét elemezte ki művében.

A fiziognómia kezdetben csak az arc vizsgálatára korlátozódott, később egészült ki a többi testrész vizsgálatával is. Idővel a fiziognómiából kifejlődött a jellem kutatásával foglalkozó karakterológia, majd az ember összes megnyilvánulásait tanulmányozó kifejezéstan is.

„Az emberi arc többet jelent nekem minden történetnél és ősi okiratnál” – írta Lavater Goethének 1774-ben. Az arc ugyanis „a legszebb és legbeszédesebb minden nyelv közül, a bölcsességnek és az erénynek a természetes nyelve, olyan narratíva, amely elbeszéli a személy élettörténetét, kiábrázolja a belsőt, láthatóvá teszi a jellemet”.

Az arc jelbeszédébe vetett hit kétségkívül több mint két évezreden át tartotta magát – az említett kezdetektől Rudolf Kassner, sőt Cesare Lombroso, Ludwig Klages és Szondi Lipót pszichiátriai stúdiumáig. Munkásságuk közös alapjaként szolgált az az először Lavater által megfogalmazott elv, mely szerint a közönséges látást „megfigyelő művészetté” kell fejleszteni. E megfigyelő művészet számára az arc és a testalkat olyan szöveg, melyben a részek csak az egészből, s az egész is csak a részek által érthető meg teljesen.

A külső jegyekből tehát az ember belső világára lehet következtetni, így a fiziognómia révén felismerhetjük testi-lelki erősségeinket és gyengeségeinket is. Nézzünk néhány példát a történelemből, hogyan is próbálták az embert tipizálni, külső tulajdonságait rendszerbe foglalni.

Az alkattanok, avagy a testi tipológiák

A tipizálás, típusokba sorolás, egyfajta rendszer megalkotása régi vágya az embereknek. Szanszkrit írások szerint már az ókori ind orvosok is megkülönböztették a nők gazella–szarvastehén–elefánttehén és a férfiak nyúl–csődör–bika típusait, tehát feltételezhető, hogy a típusalkotás alapja az emberi test felépítése lehetett: az emberi test bizonyos funkcióinak megfigyeléséből fejlődött ki az első részletesen kidolgozott típustan is, amely Hippokratész nevéhez fűződik.

Hippokratész nagymértékben támaszkodott Empedoklész tanítására, miszerint az emberi test, mint minden a világon, a négy alapelem – tűz, víz, levegő és föld – keveréke. Az egészséges embert a négy elem arányos megoszlása jellemzi.

Hippokratész a személyiséget a testnedvek közvetlenül nem megfigyelhető működésével magyarázta. Szemléletét „nedvkórtannak” (humoralis pathologia) hívjuk, mert a szervezetben négy alapnedvet (humor = nedv, folyadék) nevezett meg: a szív által termelt vért (sangvius), az agy által termelt nyákot (flegma), a máj által termelt sárga epét (chole), és a lép által termelt fekete epét (melaina chole).

Ha e nedvek kellő arányban keverednek, akkor az ember egészséges, ha arányuk megváltozik, akkor betegség támad, ugyanis a szervezet egyes betegségek alkalmával bizonyos nedveket választ ki (pl. gyulladásos betegségeknél fokozott nyálkatermelés és égető érzés stb.).

Hippokratész tanát jó 500 év elteltével egy római orvos, Galénusz fejlesztette tovább. Szerinte a típusokba sorolás alapja az emberek vérmérséklete, érzelmi életük sajátossága. Az érzelmek keletkezésének gyorsasága azért válik tipikussá, mert e tulajdonság gyakran együtt jár, illetve kiegészül, kombinálódik az érzelmi élet egyéb jellemzőivel, bizonyos érzelmi és akarati vonásokkal, illetve testi jegyekkel.

A szangvinikus vérmérsékletű ember: derűlátó, bizakodó, egész megjelenéséből életkedv árad, húsos, egészséges arcszínű, gyors mozgású és felfogású, könnyen felindul, hamar lecsillapodik, kedélyes, közlékeny, barátságos.

A kolerikus vérmérsékletű ember: ingerlékeny, lobbanékony, külsejéről tetterő sugárzik, arcszíne sárgás, epés, tekintete nyílt, testtartása határozott, érzelmi reakciói tartósak, bár szintén gyorsak, indulatai erőteljesek, gyakran elragadják.

A melankolikus vérmérsékletű ember: lehangolt, szomorú, arckifejezése gondterhelt, külseje törékeny, mozdulataiból hiányzik az élénkség, érzelmei lassan és nehezen fejlődnek ki, de nagy erősségig fokozódhatnak, főként a negatív érzései tartósak (bánat, levertség, szomorúság), ingadozó, határozatlan, döntésre nehezen szánja el magát.

A flegmatikus vérmérsékletű ember: nyugodt, közönyös, megjelenése, tekintete, beszédmodora kifejezéstelen, jellegtelen, mozgása lomha, érzelmei nagyon lassan fejlődnek ki, egykedvű, higgadt, kiegyensúlyozott, nyugodt.

Az ezt az elvet képviselők szerint ugyanazok az élettani sajátosságok határozzák meg a vérmérsékletet és a vele összefüggő lelki tulajdonságokat, mint a testalkatot. Mindenki meghatározott alkattal születik, a nedvek jellemző keveredésével; a vérmérséklet, illetve annak tipikus vonásai veleszületett adottságok.

Carl Huter, a felfedező festő

Számos személyt megemlíthetnénk, akik megalapozottan, tudományos igénnyel tették fel a kérdést, s keresték rá a választ: mit árul el a külső? A témával kapcsolatos írásokban Ernst Kretschmer és William-Herbert Sheldon neve jelenik meg legtöbbször, azonban a fiziognómia egyik, ha nem a legnagyobb alakja Carl Huter volt.

Carl Huter (1861-1912) a pszichofiziognómia úttörői közé tartozott. Dekorációs, porcelán- és portréfestészetet tanult, és ebből is tartotta el magát már tanulmányai alatt is. Súlyos betegsége miatt többször megoperálták, de gyógyíthatatlannak minősítették. Az „ítélet” hatására számos gyógymóddal megpróbálkozott és lehetősége volt összehasonlítani azokat egymással. Kíváncsi volt, miért hat az egyik módszer az egyik, és miért nem a másik betegre. Melyek azok a szabályok, milyen törvényszerűségek szerint hat lélek a testre, és test a lélekre?

Ma már az emberi testnek és léleknek teljes és tökéletes egysége bizonyított, bár még nem teljesen elfogadott tény. A lélek rezdülései – pontos szabályok szerint – éppúgy kihatnak a testre, mint ahogyan a test fejlődése, formája, panaszai és a fájdalmak befolyásolják a lelket. Carl Huter a maga korában választ keresett, és talált is ezen összefüggésekre, és megalkotta az ember kialakulásának fejlődését, valamint a külső jegyekben is megnyilvánuló tulajdonságokat magába foglaló pszichofiziognómia rendszerét.

Carl Huter alkattípusainak anatómiai alapjai

Csíralemezek

Tisztában vagyunk vele, hogy az ember lelki tevékenységét (biológiai értelemben) az agy vezérli. Az agy több részből tevődik össze, amelynek eredetét a fejlődéstan tudományában leírtak szerint lehet meghatározni. Úgynevezett ősi eredetű agyrészekből (agytörzs) és az azokat borító új részekből, a kisagyból és a nagyagyból állnak.  Az agy maga is különböző csíralemezekből fejlődik ki a magzati lét folyamán, amelynek nemcsak fejlődéstani érdekessége van, de meghatározó a működés szempontjából is.

„A lélek a test minden sejtjében benne van.”

Folytatása következik!