A tökéletlenség 1. rész

Vajon hányan éljük az életünket abban a meggyőződésben, hogy ha keményen dolgozunk, a kötelezettségeinket minden körülmények között a saját szükségleteink elé helyezzük, és kitartóan törünk a tökéletességre (legyen szó munkáról, párkapcsolatról, gyermeknevelésről, önismeretről), akkor sikeres, elégedett és megbecsült emberek leszünk? Hányan gondoljuk azt, hogy folyamatos hiányérzetünk hasznos, mert előrevisz, új célok és kihívások felé hajt minket? Hányan akarunk – akár öntudatlanul – megfelelni a környezetünk elvárásainak, hogy elfogadjanak, és úgy érezhessük, tartozunk valahová? És hányan vagyunk minden erőfeszítés ellenére elégedetlenek, feszültek és kritikusak, akikben néha felsejlik az érzés, hogy „ez igazából nem én vagyok, én nem ilyen vagyok”?

Dr. Brené Brown mindenesetre így élt. A Houstoni Egyetem tanáraként és kutatójaként igyekezett pontosan megfelelni annak a képnek, ami a jó tudósról és tanárról, a felelősségteljes anyáról és feleségről, vagyis a sikeres emberről élt a lelkében. Ha pedig eljutott teljesítőképessége határáig, „turbó üzemmódba” kapcsolt, és csak azért is elvégzett mindent. Hiszen nem vallhat kudarcot!

Azt, hogy az élete alapjaiban változott meg, a munkájának köszönheti, no meg a bátorságának, hogy szembe mert nézni saját árnyékával. Brown több mint tíz éve készít mélyinterjúkat nőkkel és férfiakkal tizennyolctól nyolcvannyolc éves korig, hogy feltárja, hogyan jelenik meg életünkben a szégyen és a félelem, milyen kapcsolatban állnak ezek az érzések a sebezhetőségünkkel, illetve hogyan befolyásolják életünk és kapcsolataink minőségét. Arra is választ keresett, hogyan tudunk ellenállni a szégyen és a félelem romboló erejének.

Újra és újra belebotlott olyan életutakba, olyan történetekbe, amelyek a tökéletlenség elfogadásáról, az öröm és a hála tudatos megéléséről, bizalomról, hitelességről, szeretetről és összetartozásról szóltak. Mivel az interjúkból kiderült, hogy ezek az emberek ellenállnak az életükben megjelenő szégyennek és félelemnek, elkezdte kutatni, vajon miben különböznek a többi embertől. Újraelemezte az interjúkat, és két oszlopba gyűjtötte, hogy ezek az irigylésre méltó és inspiráló emberek mit erősítenek az életükben, és mi az, amit kerülnek. Az IGEN oszlopba a következő szavak kerültek: értékességtudat, pihenés, játék, bizalom, hit, megérzések, remény, hitelesség, szeretet, összetartozás, öröm, hála és kreativitás.
A NEM oszlop pedig a következőket tartalmazta: tökéletesség, rugalmatlanság, bizonyosság, kimerültség, a problémák önálló megoldása, szenvtelenség, beilleszkedés, ítélkezés és hiánytudat.

Brené élete fenekestől felfordult, amikor felismerte, hogy „pontosan a feketelista szerint éli az életét”, így pedig nem sok esélye van arra, hogy az általa csodált interjúalanyok nyomdokába lépjen. Az általa csak „2007-es spirituális ébredésnek” nevezett „földrengést” egyéves intenzív és felszabadító terápia követte, melynek során feltárta, hogy melyek azok a tényezők, hiedelmek és félelmek, amelyek elválasztják őt és még sok-sok embert attól az élettől, amit ő a wholehearted jelzővel illetett. Ennek az önismereti útnak és az azt megelőző évtizedes kutatásnak a tapasztalatait írta meg A tökéletlenség ajándékai című könyvében.

Teljes szívvel élt élet

A wholehearted kifejezés a szótárak szerint annyit jelent, hogy őszinte, lelkes, elkötelezett. De ebben az esetben ennél sokkal több mindent takar. Ha szó szerint nézzük a jelentését, közelebb jutunk a valódi tartalomhoz: teljes szívvel élni és szeretni. Bizonyosnak lenni saját értékességünkben. Nem csak ismerni, de szeretni is valódi önmagunkat, és felvállalni azt minden kapcsolatunkban és minden élethelyzetben. Ahogy dr. Brown fogalmaz: „Reggel azzal a tudattal ébredni, hogy függetlenül attól, mit tudok ma elvégezni, értékes vagyok, este pedig azzal a tudattal lefeküdni, hogy igen, sebezhető és tökéletlen vagyok, néha félek is, de ez nem változtat azon a tényen, hogy bátor ember vagyok, aki megérdemli a szeretetet és az összetartozást.”

A teljes szívvel élt élet nem elmélet, nem egy hangzatos szlogen, hanem tudatos döntés és a mindennapokban gyakorolt kitartó munka eredménye.
A hozzá vezető úton pedig három segítő vezet végig, a tökéletlenség három ajándéka: a bátorság, az együttérzés és a kapcsolódás. Fontos megismerni az akadályozó tényezőket is, melyek sokféle formát ölthetnek, de alapvetően a szégyenben, a félelemben és a sebezhetőségünkben gyökereznek.

Bátorság, együttérzés és kapcsolódás

Mivel mindannyian tökéletlenek vagyunk, mindennap számtalan lehetőséget kapunk arra, hogy közelebb kerülhessünk valódi önmagunkhoz és a többi emberhez: amikor bátran felvállaljuk a tökéletlenségünket, amikor együttérzünk azzal, aki feltárja előttünk saját sebezhetőségét, és amikor őszintén átadjuk magunkat egy kapcsolatban.

A bátorság napjainkban a hősiességgel egyenértékű, kevesebb jelentőséget tulajdonítunk a „hétköznapi bátorságnak”. Mint Brené rávilágít, az angol courage szó gyökere a latin cor, azaz „szív”, és a bátorság eredetileg azt jelentette, hogy „megosztani a gondolatainkat és az érzéseinket, megosztani önmagunkat”. Ez pedig valóban elképesztően nagy bátorságot igényel. Van, aki hamarabb mentene ki valakit egy égő házból, mint hogy őszintén felvállalja önmagát saját maga és mások előtt.

Hogyan nyilvánulhat meg a hétköznapi bátorság? Bátrak vagyunk, amikor segítséget kérünk, amikor elismerjük, hogy nem értünk valamit, amikor bevalljuk, hogy tévedtünk, amikor kérni tudjuk azt, amire szükségünk van. Bátorság, ha elismerjük, hogy nagyon szeretnénk elérni valamit. Ugyanis azzal, hogy bagatellizáljuk a vágyunkat, még nem csökken a fájdalom, ha mégsem jön össze a dolog, viszont biztosan nem tudunk ugyanúgy örülni, ha sikerül. Amikor szembesülünk valaki más ballépésével vagy tévedésével, forgathatjuk a szemeinket és éreztethetjük, hogy „na, ilyet mi biztosan nem tettünk volna”, da ha igazán bátrak vagyunk, odamegyünk hozzá, és bevalljuk, hogy mi is elkövettünk már hasonló hibát.

Az együttérzés az angolban szintén latin eredetű: a compassion szó szerint azt jelenti, hogy együtt szenvedni valakivel. Az együttérzésnek két kulcsa van: először is el kell ismernünk a bennünk lévő sötétséget ahhoz, hogy kapcsolódni tudjunk a másikban megnyilvánuló sötétséghez. Ahogy Brown fogalmaz: „Az együttérzés nem születhet meg a sérült és a gyógyító között, csakis egy egyenrangú kapcsolatban.” Ezek után pedig el kell fogadnunk ezt a sötétséget önmagunkban és a többi emberben is. Elfogadni a hibázást, a gyöngeséget, az önzést – a tökéletlenséget, amelyben mindannyian osztozunk.

Amikor szembesülünk valakinek a hibájával, tévedésével, a legtöbben dühösek leszünk, ítélkezünk, vagdalkozunk, vagy a legrosszabb esetben megszégyenítjük a másikat. Amikor felelősségre vonjuk vagy megbüntetjük gyermekünket, társunkat, kollégánkat, azt sokszor csak úgy tudjuk igazolni önmagunk előtt, ha vele szemben haragot vagy ellenszenvet gerjesztünk önmagunkban. Ez pedig megmérgezi a családi, a baráti és a munkahelyi kapcsolatainkat is.

Kutatásai alapján Brown azt állítja, hogy ha tisztázzuk a határokat, valamint ezek átlépésének következményeit, és be is tartjuk őket, sokkal könnyebb lesz együtt-érzőnek lenni. Amikor hibáztatunk vagy megszégyenítünk egy embert, akkor a személye ellen indítunk támadást. Ellenben ha meghúzzuk a határokat és következetesen tartjuk magunkat az előre meghatározott következményekhez, azzal különválasztjuk a személyt és a tetteit, így pedig őszintén együttérezhetünk vele.

A kapcsolódás Brown meghatározása szerint „egy energiaáramlás, amely akkor jön létre két ember között, amikor úgy érzik, hogy meghallgatásra és megbecsülésre találnak, amikor ítélkezés nélkül tudnak adni és elfogadni, illetve amikor erőt és támogatást nyernek a kapcsolatból”. Amikor bátran felvállaljuk egymás előtt a tökéletlenségünket és együttérzéssel fordulunk a másik tökéletlensége felé, létrejön közöttünk a fenti értelemben vett kapcsolat. 

A valódi kapcsolatok kialakulásának komoly akadálya az a közhiedelem, hogy a sikeres ember mindent megold egyedül, és soha nem kell segítséget kérnie másoktól. Hajlamosak vagyunk két csoportba sorolni az embereket: vannak, akik segítséget kérnek, és vannak, akik segítséget nyújtanak. A cél nyilvánvalóan az, hogy mi az utóbbi csoportba kerüljünk. Ez a hiedelem elzár minket a többi embertől, hiszen ha önmagunk és mások előtt is tagadjuk a hibáinkat és gyengeségeinket, nem tudjuk gyakorolni sem a bátorságot, sem az együttérzést. A mélyinterjúk elemzése során Brené Brown úgy találta, hogy a teljes szívvel élő emberek azért képesek nyitott szívvel adni, mert a kérés ugyanolyan természetes a számukra. Nem kapcsolnak ítéletet sem a segítségkéréshez, sem a segítségnyújtáshoz.

A szerző meggyőződése, hogy a fejlődés érdekében mindenképpen szembe kell néznünk az akadályozó tényezőkkel. A legtöbb ember tudja, hogy mit kellene tennie az egészsége érdekében, de ez sokak életében csak elméleti információ marad. Fel kell tárnunk, hogy mi akadályozza bennünk a fejbéli tudás átalakulását előbb szívbéli meggyőződéssé, majd pedig tettekké, mert csak így tudunk kimozdulni a holtpontról.

A cikk hátralévő részében azokat az életterületeket, érzéseket és hiedelmeket szeretném bemutatni, melyeket dr. Brown szerint meg kell dolgoznunk, ha eldöntöttük, hogy teljes szívvel akarunk élni és szeretni.

1. Ne add meg magad a szégyennek – tudd, hogy értékes vagy!

„Vajon mit gondolnak rólam?” „Hogyan is szerethetném magam? Ahhoz nem vagyok elég  szép/okos/karcsú/tehetséges/sikeres/nőies/férfias/népszerű/kreatív.” „Senki nem tudhatja meg, hogy…” „Úgy fogok tenni, mintha minden rendben lenne.” Amikor átadjuk magunkat az ilyen és ehhez hasonló gondolatoknak, érzéseknek, egyre mélyebbre merülünk a szégyen mocsarába. Miután több mint tíz éven át kutatta a szégyen és a félelem témáját, Brown a következőképpen határozta meg a szégyen fogalmát: „Egy intenzív, fájdalmas érzés vagy hiedelem, hogy valami elromlott, hibás bennünk, és ezért nem vagyunk érdemesek a szeretetre és az összetartozásra”.
A szégyen hátterében az a félelem áll, hogy ha felvállaljuk önmagunkat – a múltunkat, a küzdelmeinket, a hibáinkat és gyengeségeinket –, az nem tetszik majd a többi embernek, és nem fognak szeretni minket. Sokféle reakciót válthat ki belőlünk a szégyen: vannak, akik titkolóznak, vagy legszívesebben elbújnának a többi ember szeme elől, mások még erősebben próbálnak megfelelni a környezetük elvárásainak, megint mások agresszívak lesznek és igyekeznek kontrollálni vagy megszégyeníteni a környezetüket.

Gyakran összekeverjük a szégyent és a bűnbánatot, és azt hisszük, hogy a szégyen hasznunkra van, hiszen közelebb visz minket a morális értékekhez. Azonban míg a bűnbánat lecsupaszítva annyit tesz, hogy „rosszat tettem”, a szégyen üzenete az, hogy „rossz vagyok”. Az előbbi valóban hasznos és előrevivő lehet, mivel megőrzi a saját értékességünkbe vetett hitet, és lehetővé teszi, hogy bocsánatot kérjünk, helyrehozzuk a hibánkat és változtassunk a viselkedésünkön. Amikor azonban megadjuk magunkat a szégyennek, belekerülünk egy önromboló spirálba, elkülönülünk a többi embertől, és többnyire nem látunk esélyt arra, hogy megváltozzunk.

Brown szerint mindannyiunk életében jelen van a szégyen, és minél inkább jelen van, annál kevésbé merünk beszélni róla. Pedig meggyőződése szerint egyetlen hatásos módon lehet kijutni a szégyen mocsarából: ha vesszük a bátorságot és megosztjuk a félelmünket és a szégyenünket valakivel, aki képes együttérzéssel meghallgatni minket. Valószínűleg meglepve tapasztaljuk majd, hogy nem dőlt össze a világ; a bátorság, az együttérzés és a kapcsolódás pedig megerősíti a tudatot, hogy értékesek vagyunk.

2. Ne hódolj be az elvárásoknak – légy önmagad!

Mint az imént láthattuk, mindennél fontosabb számunkra, hogy átélhessük a szeretetet és az összetartozást, és ezért a legtöbben bármikor képesek vagyunk megtagadni önmagunkat. Ráadásul emellett a belülről jövő késztetés mellett egész kultúránk az elvárásokra épül: hogyan kell kinéznünk, viselkednünk, házasodnunk, gyereket nevelnünk, karriert építenünk, mikor vagyunk nőiesek, illetve férfiasak. Ugyanezek az elvárások hátráltatják saját valós szükségleteink és vágyaink felismerését és kifejezését is.

A hitelesség nem pusztán egy tulajdonság, amivel vagy rendelkezünk, vagy nem. A hitelesség a  mindennapokban meghozott döntések eredménye, amikor elengedjük az elvárásokat, és elfogadjuk önmagunkat tökéletlenségünkben is csodálatosnak. Bátran felvállaljuk sebezhetőségünket, együttérzéssel közelítünk magunk és a többi ember felé, és képesek vagyunk átadni magunkat a kapcsolatainkban.

A folyamat persze nem könnyű. Mindennap újra össze kell szedni a bátorságunkat és szembe kell néznünk azzal, hogy a környezetünk talán nem örül majd maradéktalanul a bennünk zajló változásoknak. Ráadásul a legtöbben mélyen meg vagyunk győződve arról, hogy ha önmagunkra és a szükségleteinkre figyelünk, akkor önzőek vagyunk és mások is így tekintenek majd ránk. Egy sor dilemmával találjuk szembe magunkat nap, mint nap: nem akarok senkit kellemetlen helyzetbe hozni, viszont szeretnék őszinte lenni; nem akarok megbántani másokat, de szeretném kimondani, amit gondolok; nem akarok népszerűtlen lenni, de  szeretném elmondani a véleményemet akkor is, ha az ellentétes a többség álláspontjával. Lehet, hogy daccal, lázadással, sértődéssel és hatalmi játszmákkal is találkozunk majd. De az is lehet, hogy a bátorságunk végül arra inspirálja a környezetünkben élőket, hogy maguk is a hitelesség útjára lépjenek. (Akkor pedig nekünk kell együttérzéssel és elfogadással fordulni az „új emberek” felé.)

Folytatása következik!
Lazányi Krisztina