A kolerikus személyiség
Egy kolerikus kisbaba szüleinek fel kell készülniük arra, hogy az első perctől fogva hatalmi harcot fognak vívni a csemetéjükkel. Ezek a kisgyerekek a születésük pillanatától fogva résen vannak, és csak a megfelelő alkalomra várnak, hogy a kezükbe vegyék az irányítást. A szangvinikusokkal ellentétben nem figyelemre van szükségük, hanem arra, hogy a szüleik és a tanáraik méltányolják azt, amit leraknak az asztalra. Ha ezt megkapják, akkor igazi áldássá válnak: elfoglalják magukat és lekötik az energiáikat, hiszen mindenre úgy tekintenek, mint elvégzendő feladatra. Egymaguk több mindent megcsinálnak, mint a többiek együttvéve!
A kolerikus gyerekeknek és tinédzsereknek arra is szükségük van, hogy a többiek mellettük álljanak és támogassák az ügyüket. Mivel feketén-fehéren látják a világot, azt az elvet vallják, hogy „vagy úgy lesz, ahogy én akarom, vagy sehogy!” Eldönthetjük, hogy vele vagyunk, vagy ellene – középút nincs. Ha mellette állunk, akkor jól kijöhetünk vele, de ha nem, akkor vigyázzunk, mert kemény ellenfélre akadhatunk a személyében.
A kolerikus gyerek amúgy is szereti tesztelni az embereket, hogy kinél meddig mehet el. Ha észreveszi, hogy egy pillanatra lankad a figyelem, kapva kap az alkalmon. Elvégre mindig van esély, hogy a lázadás sikeres lesz! Jellemző rá, hogy könnyűszerrel manipulálja a felnőtteket, és előszeretettel hozza őket zavarba mások előtt. Lázadó szelleme úgy tekint az ilyen lehetőségekre, mint győzelmi diadalmenetre. Ha nem szeretnénk a kolerikus gyerek céltáblájává válni, akkor a legokosabb az, ha egyenrangú félként kezeljük, és még csak véletlenül sem próbáljuk meg eljátszani előtte az okos felnőttet. Ugyanis azonnal átlát a szitán, és remek érzékkel rámutat a hiányosságainkra – mi meg ott állunk leforrázva.
Ezek a gyerekek elképesztő versenyszellemmel vannak megáldva, és imádják a kihívásokat. Őszintén hisznek önmagukban, az erejükben, ezért meg sem fordul a fejükben, hogy valami ne sikerülhetne nekik. De mivel gyerekfejjel sokszor nem tudják felmérni a rájuk leselkedő veszélyeket, nem árt, ha a szülő résen van, és még idejében korlátokat állít. Ha a kolerikus gyerek azt érzi, hogy a kiszabott korlátokon belül azt csinál, amit akar, vagyis bizalmat szavaztak neki a szülei és a tanárai, akkor szinte kezes báránnyá válik.
A harmonikus együttélés érdekében a kolerikus gyerek számára elengedhetetlen, hogy legyen valamije, ami teljes egészében az ő uralma alá tartozik: a kutyája, a szobája, a szemetes kiürítése, mindegy. A lényeg az, hogy ne a szülő legyen ez a valami!
A kolerikus temperamentumú felnőtt törekvő emberként jellemezhető. A négy típus közül őt a legkönnyebb megérteni: azt akarja, hogy megtegyük, amit akar, méghozzá most azonnal. Abban hasonlít a szangvinikushoz, hogy optimista és extrovertált alkat, akinek nem okoz gondot kiállni az emberek elé. Nyíltan tárgyal mindenkivel, ezért többet ér el az embereknél, mint bármely másik temperamentum, mivel világosan közli az álláspontját. Mindez nem is esik különösebben nehezére, hiszen hidegen hagyja, hogy kedvelik-e a többiek vagy sem: az egyetlen dolog, ami érdekli, az az, hogy megfelelően és időben elvégzik-e a munkát vagy sem. A politikusok zöme kolerikus egyéniség, hiszen a politika kimondottan az a pálya, ahol óriási szükség van ezen temperamentum alapvonásaira: a céltudatosságra és a vezetői adottságokra. A kolerikus ember a válságkezelés nagymestere: kimondottan élvezi, hogy elképesztő gyorsan fel tudja mérni a terepet, és azonnal van ötlete arra, hogy miként lehetne a helyzetet a legegyszerűbben megoldani. Nem csoda, ha a többi ember ezek után félistenként néz fel rá!
A kolerikus személyiség megszállottan dolgozik azért, hogy jóvátegye mindazt, amit a többiek elrontottak. Azonnal a jó ügyek mellé és az akciók élére áll – sohasem érdektelen vagy közömbös. Ha egy ilyen ember vendégségben jár nálunk, akkor automatikusan helyreigazítja a félrecsúszott képet, rendet rak a konyhaszekrényünkben, és kiüríti a szemeteskukát – egyszerűen nem bírja visszafogni magát és azonnal cselekvésbe lendül, ha valami „munkát” talál. Öntudatlanul is kiszúrja a hibákat, és azonnal orvosolja is őket.
Ezek az emberek határozottak és erős akaratúak. Ahol mások képtelenek dönteni, ott nyomban intézkednek, bár ez gyakran nem mindenkinek tetszik. Ilyenkor ugyanis a gyorsaságot helyezik előtérbe, és kevéssé törődnek mások érzéseivel. Amúgy sem jellemző rájuk az empátia, ezért ne lepődjünk meg, ha nem hajlandóak meglátogatni bennünket, amikor megbetegszünk, és csak azután veszik fel velünk a kapcsolatot, amikorra már biztosan „nincs semmi bajunk”. Ezek után csoda, ha nincsenek igazi barátaik?
A kolerikus emberek mindig hatékonyabban dolgoznak egyedül, mint csoportban. Nehezükre esik a csapatmunka, mert folyamatosan azt érzik, hogy a többiek hátráltatják őket, és minden gyorsabban menne, ha nem lennének. Egyik kedvenc szavajárásuk a következő: „Könnyebb megcsinálnom, mint elmagyaráznom.” Nem bírják a totojázást, és nincs türelmük kivárni, amíg mindenki végiggondolja, megfontolja és átrágja magát a problémán. Inkább döntenek, vállalva a rossz döntéseiket is, mint hogy halogassanak és tétlenségre legyenek kárhoztatva.
A pihenés szót nemigen ismerik, hiszen folyton találnak maguknak valami munkát. Ha mégis úgy tesznek, mintha pihennének – ehhez azért minimum el kell törniük a lábukat –, akkor bűntudatuk van és rosszul érzik magukat. Ha nyaralás alatt elkobozzuk tőlük a telefonjukat, a laptopjukat és a határidőnaplójukat, akkor még mindig elég találékonyak ahhoz, hogy gondoskodjanak maguknak egy kis tennivalóról, például megszervezik és beosztják a többiek idejét. Mivel remek szervezői készséggel vannak megáldva, ha rájuk bízzuk a nyaralás előkészítését, akkor biztosak lehetünk benne, hogy minden flottul fog menni, és idejében el lesz intézve (de abban is, hogy egy perc nyugtunk sem lesz, mert végigmasíroznak velünk az összes múzeumon és kiállításon).
A kolerikus ember nemcsak szeret célokat kitűzni, hanem élvezi is az utat, amely a célhoz vezet. Amikor például egy szangvinikus nekilát egy feladatnak, és azt hallja valakitől, hogy az kivitelezhetetlen, akkor nem győz hálálkodni a jótevőjének, hogy még idejében felhívta erre a figyelmét, és villámgyorsan elhagyja a terepet. Ezzel szemben ha egy kolerikus embernek mondjuk ugyanezt, akkor az illető nemhogy feladná, hanem még elszántabbá válik, hiszen ő tényleg nem ismer lehetetlent. A kihívások lázba hozzák, mert imádja próbára tenni a képességeit. Nem csoda, hogy sok hivatásos sportoló van a kolerikusok között: ahol másnak már rég inába szállna a bátorsága, a kolerikust elkapja a „gyilkos ösztön”, és beleveti magát a küzdelembe. Nem bátortalanítja el a kritika, és nem csügged az érdektelenség láttán. A szemét a célra szegezi, és Isten mentsen mindenkit, aki véletlenül az útjában áll!
Természetesen a kolerikus embereknek is vannak gyengeségeik, noha ők azok, akik ezt a legkevésbé hajlandóak belátni. Tipikus szóhasználatuk az „igen, de…” Míg a szangvinikusok elbagatellizálják saját fogyatékosságaikat, addig a kolerikusok nem hajlandóak tudomásul venni, hogy találni bennük bármi kivetnivalót. Mivel az az alapelvük, hogy mindig igazuk van, képtelenek belátni, hogy néha azért ők is tévedhetnek. Ha azonban egy kolerikus embert sikerül belátásra bírni, akkor mindenkinél gyorsabban megjavul, hiszen erősen célorientált, és önmagának is be akarja bizonyítani, hogy meg tud változni.
A kolerikus elképesztő munkabírása egyszerre érték és teher. Gyorsabban és többet tesz bárki másnál, viszont ugyanezt várja el a környezetétől. Ezért aztán számára kiemelten fontos megismerkedni a három másik temperamentummal, hogy belássa: a többieket nem feltétlenül a munka motiválja.
A kolerikus ember képtelen lemondani az irányításról. Van egy vicc, amelyik így hangzik:
– Mi történik, ha két kolerikus találkozik?
– Balhé.
Két dudás nem fér meg egy csárdában, ezért a kolerikus embert alapvetően irritálja a többi kolerikus társasága. Csak akkor érzi jól magát, ha ő ül a kormánynál, és mindenki más alárendeli az akaratát az övének. Ezzel a hozzáállással viszont túl sok felesleges terhet cipel a vállán, ami könnyen kiégéshez vezethet. A saját érdekében meg kell tehát tanulnia alkalmazkodni, és bizonyos területeken átadni az irányítást a munkatársainak, illetve a családtagjainak.
A kolerikus vérmérsékletűek nemigen tudnak bánni az emberekkel: kéretlenül osztanak tanácsot, türelmetlenek másokkal, örökösen vitatkoznak, hajlíthatatlanok, ha az igazukról van szó, meghökkentő ügyességgel manipulálnak, és nem kérnek elnézést, ha hibáznak. Emellett gyakran lenézik a többieket, mert szent meggyőződésük, hogy csak nekik lehet igazuk, és akinek más a véleménye, az téved. Eme hozzáállásuk miatt nem túl népszerűek: az emberek elismerik ugyan a rátermettségüket, de nem barátkoznak velük. Ezzel a problémával a kolerikus nők sokat küzdenek, hiszen kevés férfi viseli el hosszú távon, hogy folyton megmondják neki, mit csináljon. Ezért aztán ha egy kolerikus temperamentumú ember meg szeretne változni, akkor elsődlegesen azt a célt érdemes kitűznie maga elé, hogy megtanuljon bánni az emberekkel.
Mottója: „Csináljuk az én módszerem szerint!”
Amire vágyik: kontrollálni, amit lehet.
Érzelmi szükségletei: az elért teljesítményének a méltányolása, lehetőség az irányításra, részvétel a döntésekben, valami, amit kontrollálhat.
Amit utál: pihenés, unalom, az olyan játékok, ahol nem tud nyerni.
Legfőbb erősségei: bármilyen helyzetben képes azonnal átvenni az irányítást, gyorsan és helyesen dönt.
Legfőbb gyengeségei: parancsolgat, uralkodik, zsarnokoskodik, érzéketlen, türelmetlen, képtelen megbízni másokban.
Lehangolja, ha: a dolgok kikerülnek az ellenőrzése alól, az emberek nem azt csinálják, amit mond nekik.
Attól fél, hogy: elveszíti a hatalmát valami felett.
Kedveli azt, aki: mellette áll, engedelmes, úgy látja a dolgokat, ahogy ő, hajlandó együttműködni vele és átadni neki az irányítást.
Nem kedveli azt, aki: lusta, nem akar állandóan dolgozni, megkérdőjelezi a tekintélyét, önállósodni akar, hűtlen.
Amiért értékes munkaerő: gyorsabban és többet teljesít, mint a többiek, általában igaza van.
Vezetőként: hamar megtalálja a megoldást, késztetést érez arra, hogy átvegye az irányítást, őszintén hiszi, hogy bármit elérhet, amit akar, hajlamos elnyomni a többieket.
Előrelépést jelent nála, ha: engedi, hogy más is döntsön, türelmesebbé válik, megosztja a hatalmat, nem várja el mindenkitől, hogy olyan eredményes legyen, mint ő.
Reakciója stresszhelyzetben: szorosabbra húzza a pórázt, keményebben dolgozik, többet mozog, megszabadul attól, aki vagy ami kiváltotta ezt a helyzetet.
Amiről felismerhető: gyors iramban közelít, hamar magához ragadja a vezetői szerepet, magabiztos, nyugtalan, erőszakos.
Folytatása következik!
Turcsik Zita
