„Minden kornak megvan a maga neurózisa – és minden kornak szüksége van saját pszichoterápiára. Valóban ma már nem szexuális frusztrációval állunk szemben, miként Freud idejében, hanem egy egzisztenciális frusztrációval. Napjaink tipikus páciense nem kisebbrendűségi érzéstől szenved, mint Adler idejében, hanem egy mérhetetlen értelmetlenségi érzéstől, mely ürességérzéssel társul – s emiatt beszélek én egzisztenciális vákuumról.”
Viktor E. Frankl

A logoterápia kifejezés a logosz szóból eredeztethető, ami többek között értelmet jelent.
A logoterápia középpontjában a lét értelmére való törekvés áll. Frankl szerint a lét értelmére való törekvés minden ember sajátja, és csak az ember sajátja. Az állatok sok teljesítménye felülmúlhatja az emberét (pl. hangyák kolóniája), de nehezen elképzelhető, hogy egy állat saját létének értelme felől érdeklődjön. Az ember értelemkeresése egyáltalán nem beteges, hanem normális jelenség, még ha az értelemkereső ember a benne lévő frusztráció miatt nem is érzi magát normálisnak.

Frankl felfedezése az egzisztenciális vákuumról nagyszerűen leírja a mai ember kórtünetét. Valóban soha, egyetlen korban sem szenvedett jobban az ember a lét értelmetlenségétől, ugyanakkor soha, egyetlen korban sem vágyott jobban életének értelmet adni. A logoterápia egyedülálló világnézeti szemléletével a korhoz illeszkedő segítséget tud adni a ma emberének.
A logoterápia és egzisztenciaanalízis alapja egyfajta antropológia, mely egy speciális emberképet alkalmaz. A logoterápia megközelítésében az ember három, egymással szorosan összefüggő és együttműködő részből áll: van egy szomatikus (testi), egy pszichikus (lelki) és egy noetikus (szellemi) dimenziója. A szomatikus rész értelemszerűen a fizikai test jelenségeit öleli fel. A pszichikus rész az ember értelmi és érzelmi területeit tartalmazza. Ez az emberkép abban tér el a többi pszichológiai irányzat emberképétől, hogy számításba veszi az ember szellemi részét, és azt állítja, hogy az ember elsődlegesen szellemi lény, akinek pszichofizikuma van.
A logoterápia háromféle élettevékenységet különít el: a növényit, melynek csak szomatikus dimenziója van, az állatit, melynek szomatikus és pszichés dimenziója is van, és az emberit, melynek a szomatikus és pszichés mellett van noetikus dimenziója is. A magasabb dimenzió ugyanakkor magában foglalja az alacsonyabbakat.

A szellem jellemzői

A szellemi a lét dinamizmusa, mozgás, ami valami felé irányul.  A szellemi nem más, mint tiszta dinamizmus, nem anyag, ezért nincs is alávetve az ok-okozat törvényének. A dinamizmus nem betegedhet meg, csak helyes vagy helytelen irányt vehet fel, illetve a pszichofizikum által lehet korlátozott.
A szellemnek kiemelkedési hatalma van. A szellemi viszonylagos függetlenséggel bír a pszichofizikumtól. A szellemi rész képes szembehelyezkedni a lelki és a testi résszel, vagyis képes azok ellenében dönteni. Ezt hívja a logoterápia noopszichikus antagonizmusnak. Az embernek például lehetősége van betegen, fáradtan, vagy rossz hangulatban is ellátni a munkáját, kötelezettségeit. Még tovább menve, az embernek a szellemi része révén mindig van választása – alkoholista szülők gyermeke például választhatja azt, hogy nem lesz alkoholista.
Vagy Frankl megfogalmazásában: erkölcs nélkül az éhség elviselhetetlen. Szellemi tartás esetén viszont a frusztráció elviselhető. A választási lehetőségek körét befolyásolja az ember pszichofizikuma, a környezete, az eddigi tapasztalatai, de egyik sem determinálja valamilyen döntés irányába! A neveltetés, a genetika, a testi-lelki alkat mind-mind befolyásoló tényezők, korlátozzák az ember választási lehetőségeit, de megszüntetni nem képesek. A szellem azon képességét, hogy szembe tud helyezkedni a lelki és testi dimenzióval, Frankl a szellem dacoló hatalmának nevezte el.
A szellemi-humán dimenzió révén az ember képes az önelhatárolásra és az öntranszcendenciára. Az önelhatárolás által az ember másoktól különálló lénynek tudja megélni magát, akinek szabadsága van dönteni. Az ember megéli, hogy egyedi és megismételhetetlen létező.
Az önátadás révén az ember valakinek vagy valaminek a javára lemond „önmagáról”. Egy ügy szolgálatába áll, vagy szeret valakit. A szellemtudományban ez az önállóság és önzetlenség kettőssége. „Az Én csak a Te révén válik Énné.”

Az öntranszcendencia azt jelenti, hogy az ember élete nem önmaga körül forog. Az emberlét valami olyanra utal, ami nem önmaga.
Viktor Frankl

Viktor Frankl az alábbi tíz pontban foglalta össze az ember jellemzőit:

Tíz tézis az emberről, a személyiségről:
1. A személyiség oszthatatlan. A személyiség egység, nem felosztható, nem hasítható. Bár a skizofréniásnál úgy tűnik, személyisége ketté- vagy többfelé szakadt, a logoterápia megközelítésében ebben az esetben csupán a pszichofizikum sérült, mivel a szellemi nem betegedhet meg. A szellemi ebben az esetben is egység, csupán a nem ép pszichofizikumon keresztül nyilvánul meg.
2. A személyiség össze nem rakható, egész – ugyanakkor nemcsak egység, hanem teljesség is. Nem olvadhat bele más rendszerekbe, mint amilyen a tömeg. Aki a tömeg által szeretne felemelkedni, miközben szükségszerűen feladja személyiségét, az lesüllyed. A közösség és a tömeg nem ugyanaz. A tömeg egyformaság, a közösség viszont teret ad a személyiség kibontakozásának, felerősíti, kiemeli az ember egyediségét és egyszeriségét. A közösségi ember mint egyén elnyeri helyét az egymásrautaltságban.
3. Minden egyes személyiség egy abszolút nóvum, vagyis vadonatúj alkotás. A szellemi egyedi, egyszeri és személyes. A szellemi dimenzió nem tanult, nem öröklött, hanem adott az ember számára. A szellemi létezés nem szaporítható. A szülők nem veszítenek szellemükből, amikor gyermekükben egy új szellem jön létre. A logoterápia itt él az építőmester-hasonlattal: a test és a lélek az építőkövek, a szellem pedig az építőmester. Az építőkövek átörökíthetőek, de az építőmester nem.
4. A személyiség szellemi. A test és a lélek eszköz a személyiség számára, hogy általuk kifejezhesse önmagát. Ez azért nagyon lényeges, mert a pszichózisban is jelen van a szellemi, csak ott alig értékelhető. Ide kapcsolódik Frankl pszichiátriai credója: „A szellemi, személyes dimenzió meglétében a betegség elfedése esetén is hinnünk kell.” Ez a szemlélet azt eredményezi, hogy a terapeuta minden esetben nemes értelemben embernek tekinti a pácienst, meglátja benne a szellemi részt, és így áll hozzá.
5. A személyiség egzisztenciális. Az ember mint személyiség nem faktum, hanem fakultatív lény; a német pszichiáter, filozófus Jaspers megfogalmazásában: az ember szabad, léte „döntő lét”. Az ember a szabadságát felhasználva képes ösztönei ellenében dönteni – ezen alapul a felelősség.
6. A személyiség énszerű és nem ösztön-énszerű. Vagyis a személyiség nem egy ösztön-én irányítása alatt áll, mint Freudnál (a pszichoanalízisben az ösztön-én a tudattalan része). A logoterápia világos különbséget tesz az ösztönös tudattalan és a szellemi tudattalan között. A személyiség kapcsolódik a tudattalanhoz, de az nem irányítja őt. A szellemi tudattalan része az Istenbe vetett hit, a vallásosság, mely tudattalanként gyakran elfojtott, amúgy veleszületett kapcsolat a transzcendenciához. Az istenhit semmiképpen sem lehet ösztönszerű, hiszen az ember nincs az Istenhez űzve, hanem mellette vagy ellene dönt. Emiatt a vallásosság vagy énszerű, vagy nem létezik.
7. A személy nemcsak egység és teljesség, hanem létre is hoz egységet és teljességet. A személyiség révén jön létre ez az egység a testi, a lelki és a szellemi dimenzió „felhasználásával”. Az ember e három létsík metszéspontja, kereszteződése; az ember mindig a három együttes megjelenésében tapasztalható. A három dimenziót sohasem tudjuk vegytisztán elkülöníteni egymástól, a logoterápia mégsem mondja, hogy az ember ebből a három létsíkból „áll össze”, mivel a magasabb dimenziók áthatják az alacsonyabbakat. Egységük mellett a szellem bír azzal a tulajdonsággal, hogy harcba szálljon a másik kettővel, és azok ellenében döntsön. A terápiában ennek a hozzáállásnak komoly jelentősége van: a logoterapeuta arra épít, hogy a szellem képes bármilyen körülmények között valamilyen mértékig a pszichofizikumtól eltávolodni és rálátni önmagára, mint pszichofizikummal rendelkező szellemi lényre.
8. A személyiség dinamikus. Ez a dinamika tartja fenn a szellem ama képességét, hogy el tud távolodni a pszichofizikumtól. Erre utal az egzisztálni szó jelentése is – ex-sisterien annyit tesz: kilépni önmagából.
9. Az állatnak nincs személyisége, már csak azért sem, mert nem képes önmagával rendelkezni, önmagával szembeszállni. Ahogy az állat nem érti meg az embert, nem képes az értelem és az értékek világába belépni, éppúgy az ember sem tudja felfogni az ember feletti értelmet – csupán megsejtheti azt a hite révén. A szellemi sajátságosan emberi. Az állatoknak, mivel nincs szellemi részük, ezért csakis ösztöneik, késztetéseik szerint képesek cselekedni, az önfenntartási és a fajfenntartási ösztön uralja életüket. Az emberre is hatnak ezek a késztetések a lelki dimenziója révén, de a szellem által mégis tud ezek ellenében cselekedni.
10. A személyiség a transzcendencia által érti meg önmagát. Sőt, az ember csak annyiban ember, amennyiben a transzcendencia felől érti meg magát.

Csak akkor személy, amikor a transzcendencia felől személyesül meg: a transzcendencia felszólításának hangjával átitatva és betöltve. A transzcendencia felszólítását a lelkiismeretben hallja meg.
Viktor Frankl

Alapaxiómák

A logoterápia három alappillére: az akarat szabadsága, az értelemre való törekvés és az élet értelme.
1. Az akarat szabadsága azt jelenti, hogy az emberi lét „döntő lét”. Ez választási szabadság az okok és körülmények ellenében. Minden helyzetben bizonyos körülmények adottak, a többi megváltoztatása vagy változatlanul hagyása az ember kezében van. A döntéssel megváltoztatjuk a körülményeket, melyek az új helyzet lehetőségeit megszabják. Természetesen itt is újra hangsúlyozni kell, hogy az ember a szellemi része révén képes a körülményekre adott ösztönös késztetés ellenében dönteni. Ugyanakkor ez csak a dolog negatív oldala; a pozitív oldal a felelősség. „A szabadság önkénnyé fajulhat, ha nem felelősen élik.” A logoterápia nagyon fontosnak tartja a felelősség kérdését.
2. Az életnek feltétel nélkül értelme van. A logoterápia megközelítésében az élet értelme az, amikor az ember túllép önmagán (öntranszcendencia) és egy adott helyzetben az értéklehetőségek horizontjából kiválasztja a leginkább értelemmel teljeset, és megvalósítja azt.  Vagyis a szituációban jelenlevő választási lehetőségek közül azt ragadja meg, amit a lelkiismerete diktál neki. Mivel a lelkiismeret a szellem része, így az tudja, mi lenne a legértelmesebb választás. Bár a logoterápia szerint a lelkiismeret tévedhet – az ember ugyanis félreértheti az értelemfelhívást –, mégis ez a legjobb, amire hallgatni lehet. Fontos az is, hogy minden helyzetben és minden ember számára teljesen egyedi értelemmegvalósítás lehetősége áll fenn.
3. Az értelemre törekvés minden ember veleszületett képessége. Minden ember törekszik értelmet adni az életének – itt azonban az értelem nem az élet végső, abszolút értelmét jelenti, hanem az egyes szituációk értelmét, melyet az ember pillanatról pillanatra megvalósíthat. Az élet értelmét nem egy nagy cél megvalósítása adja, hanem a hétköznapokban való helytállás. Megfőzni egy vacsorát, virágot vinni az édesanyánknak, megsimogatni a gyermekünk fejét, vele nevetni a játékban, elvégezni a munkát, kidobni a fölöslegeset vagy méltón elviselni a szenvedést. Az élet értelmét a pillanatok értelem-megvalósítása adja össze.
A logoterápia egy teljes pszichoterápiás rendszer, mely magában foglal emberképet, világképet, istenképet és gyógyítást. Az antropológia adja az emberképet, az akarat szabadságát hirdetve. A pszichoterápia nyújtja a gyógyítást, mely az értelemre törekvést segíti. A filozófia adja a világképet az élet értelméről szóló tanításával.

„Az ember számára elsődlegesen a világ a fontos, a világ, amelyben értelmes tetteket akar végbevinni, amelyben meg akarja élni a szépet, a jót, az igazat, amelyben találkozni akar egy másik emberrel a maga egyszeriségében és egyedülállóságában, azaz szeretni akarja.”
 Viktor E. Frankl

Az értelemhez vezető utak

A logoterápia az értelemre vezető utakat három csoportba osztja: vannak élményértékek, alkotói értékek és beállítódási értékek. Az élet azt követeli meg az embertől, hogy rugalmasan váltson egyikről a másikra, a helyzetnek megfelelően. Az értékek hatalmas tárháza – melyben bármelyik érték értelmet adhat egy ember életének, s amelynek valamennyi értéke által átélheti az ember, hogy az életének értelme van – a hogyan kérdésre ad választ. Nem az számít, hogy egy ember mekkora tetteket hajt végre, hanem az, hogy hogyan teszi, amit tesz, saját életének feladatköreit hogyan látja el, a saját hatókörén belül hogyan cselekszik, vagy él át eseményeket.
1. Az élményértékek olyan helyzetekben valósulnak meg, amikor az ember átél valamit, és ez az átélt élmény ad értelmet az adott szituációnak. Meghallgat egy zenedarabot, megnéz egy színielőadást, kirándul a természetben vagy együtt van a szerelmével. Ide tartozik a másik ember egyediségének és egyszeriségének átélése. Gyermekkorban az élményértékek vannak többségben.
2. Az alkotói értékek olyan helyzetekben valósulnak meg, ahol az ember létrehoz valamit. A végeredmény lehet egy szobor, de egy vasárnapi ebéd is. Az alkotói értéknél az ember egyedisége és egyszerisége nyilvánul meg. Az adott tettet akkor és úgy csak az az ember tudja végrehajtani. Az alkotások teljesen személyesek, csak az adott ember által megvalósíthatóak – emiatt mindenki nélkülözhetetlen és pótolhatatlan. Az alkotói értékek emellett mindig olyan teljesítmények formájában nyilatkoznak meg, melyek közösségi vonatkozásúak.
3. A beállítódási értékek olyan helyzetekben valósulnak meg, ahol nincs lehetőség megváltoztatni a szituációt (pl. haláleset a családban). Az értéket az adott helyzetben a hozzáállás alakításával lehet megvalósítani. Az ember a megváltoztathatatlan elfogadásával ad értelmet az életének az adott helyzetben.

„És ha már nem képes valamit megélni vagy elvégezni, akkor is megtalálhatja életének értelmét: azoknak a helyzeteknek az elfogadásával, amelyeket nem tud megváltoztatni (gyógyíthatatlan szenvedés, szellemi, lelki, testi fogyatékosság stb.). Bár nem képes helyzetén változtatni, vagy nem tudja szenvedése okát megszüntetni, szemléletét mégis megváltoztathatja. Mint például orvos-betegem, aki elveszítette a feleségét. Megkérdeztem tőle: – Mi lett volna, ha nem a felesége, hanem ön halt volna meg előbb? – Azt felelte: – Rettenetes lett volna a feleségem számára. – Erre azt mondtam: – Ezek szerint ettől a felesége megmenekült, de most önnek kell az árát megadni azáltal, hogy gyászolja őt. – Szenvedése így rögtön más értelemet nyert: az áldozathozatal értelmét.”
Viktor E. Frankl

A tragikus triász

A beállítódási értékek által a logoterápia egy emberi megközelítést ad a tragikus triászhoz: a halál, a bűn és szenvedés hármasához. A logoterápia szerint az élet minden pillanatának feltétel nélkül értelme van, így értelme van a haldoklásnak, a halálnak és a szenvedésnek is. A logoterápiát ez a hozzáállás teszi különlegessé más, korábban létrejött pszichoterápiás irányzatokhoz képest, melyek nem foglalkoznak ezekkel a kérdésekkel.
Az emberek gyakran mondják, hogy a halál megkérdőjelezi az élet értelmét. Frankl szerint épp ellenkezőleg: „Ha halhatatlanok lennénk, joggal a végtelenbe tolhatnánk ki minden cselekvést, soha nem múlna semmi azon, hogy épp most tegyünk meg valamit, éppúgy megtehetnénk holnap, vagy holnapután, vagy egy év múlva, tíz év múlva. A halálra mint jövőnk áthághatatlan határára, lehetőségeink lehatárolódására való tekintettel azonban arra kényszerülünk, hogy életidőnket kihasználjuk, és az egyszeri alkalmakat – melyek „végső” összessége képezi az egész életet – ne hagyjuk kihasználatlanul elmúlni.”
A haldoklás az élet része, és értelme van, amikor az ember méltóságát megőrizve szenvedi el. A közeli elmúlás elfogadása teljesítmény, nem is kis teljesítmény, melyet az ember élete végének megkoronázásaként „tehet le az asztalra”. A haldokló méltósága, a halál elfogadása a környezet számára is megkönnyíti az elengedést, az utolsó napok jobb megélését és a halállal való megbékélést.
A logoterápia foglalkozik a haldoklókkal és családjukkal, segítve őket ebben a nehéz időszakban. Ilyenkor a terápia fontos része az élettel való számvetés. A haldoklónak látnia „kell”, hogy életének volt értelme, hogy nagyon is sokat végzett el. Fontos, hogy meglássa, élete mitől volt egyedi, pótolhatatlan és nélkülözhetetlen.
A szenvedés nagy misztérium. Nem véletlen, hogy más pszichoterápiás rendszerek nem találtak rajta fogást. A logoterápián kívül egyedül a vallások adnak választ a szenvedés kérdésére. A logoterápia nem azt keresi, miért van megszüntethetetlen szenvedés a világban, hanem elfogadja a szenvedést mint az élet egyik megnyilvánulását, és abban segíti a beteget, hogy azt méltósággal viselje el. A beállítódási érték által fogást talál a szenvedésen, értelmet ad neki és beemeli az életbe.
Frankl a szenvedő embert homo páciensnek nevezte el. A homo páciens egy súlyos veszteséget él át; és mivel erre fókuszál, átmenetileg úgy érezheti, hogy élete értelme veszett el. A gyász szükségszerű ilyen helyzetekben, és nem megszüntetni, hanem támogatni kell, hogy természetes módon menjen végbe. Ne a veszteség-aspektus emelkedjen ki, hanem az együtt töltött boldog órákra való emlékezés.
A szenvedés másik aspektusa annak tanító jellege. Az ember, ha komolyan megkérdezi magát, hogy nélkülözné-e az életéből boldogtalan óráit, szenvedésteli perceit, tagadó választ adna. A szenvedésben érettebbé vált, általa felnőttebb, felelősségteljesebb ember lett belőle. A szenvedés által megerősödik az ember, és empatikusabbá válik, érzékenyebbé más emberek szenvedésére.
A logoterápia a bűnt az élet értelmének beteljesítése szempontjából közelíti meg. Amikor az ember felismeri, hogy az adott helyzetben mi lenne a leginkább értelemmel teljes lehetőség, és nem tölti azt be, az a logoterápia megközelítésében az egzisztenciális bűn. A szellem, mivel szabad, képes mást választani, mint amit a lelkiismerete diktál. Képes a felismert értelem ellenében dönteni. Természetesen ez nem vonatkozik azokra a szituációkra, melyekben az ember nem látja az értelmet, vagy látja, de azt hiszi, nem képes megcselekedni azt; ezek különböző betegségállapotokban fordulnak elő (depresszió, neurózis). Az egzisztenciális bűn lelkiismeret-furdalással jár, és a logoterápia szerint ebben a helyzetben ez jogos is. A logoterápia szerint van lehetőség a jóvátételre: a legkézenfekvőbb ezt megtenni azzal szemben, aki vagy ami ellen elkövettük a bűnt; ha ez nem lehetséges, akkor valaki mással szemben, ha pedig ez sem járható út, akkor átvitt módon lehet jóvátenni egy bűnt. Például ha egy anya elveteti gyermekét, akkor – felismerve bűnét – a jóvátételt nem tudja gyakorolni a halott magzaton, de a megszületett, vagy megszületendő gyermekein igen. Ha nincs gyermeke, akkor is csatlakozhat például gyermekeket segítő szervezetek munkájához, magzatvédelmi programhoz, gondoskodhat árva gyermekekről.
Az elkövetett tett nem megmásítható. Ami megtörtént az végleges, de mivel az élet megy tovább, és a felismert bűn változásra invitálja az embert, maga a jóvátétel lesz az adott helyzet legértelmesebb lehetősége.

Értékrendek

Mindegy, milyen típusú értékről van szó, lényeges, hogy az ember ne egy értékre tegye fel az életét. Amikor egy ember piramidális értékrendszert hoz létre, vagyis valamit kiemel a többi közül, akkor fennáll egy komoly veszély: mi történik, ha az az értékmegvalósítási lehetőség elveszik az életéből? Elveszíti a munkáját, a házát, a pénzét, netalán a szeretett személyt. Letörik a piramis csúcsa, és az illető úgy érzi életének nincs tovább értelme. Amennyiben van szeretetkapcsolata több emberrel, vannak kedvelt tevékenységei stb., akkor képes lesz a fókuszát a veszteségről más életterületre irányítani a gyászidő lejárta után, vagy akár közben is; és nem fogja úgy érezni, hogy az életének nincs már értelme.
Az értékpiramis más veszélyeket is rejt.  A közös értékrend segítségével az ember kapcsolódni tud embertársaihoz. Ha azonos az értékrend vagy értékcsúcs, harmonikus lesz a kapcsolat. Ha eltér, annak a felek súlyos konfliktusokkal fizetik meg az árát. Ám ha mindkét embernek párhuzamos értékrendszere van, többféle értéket képesek megragadni, és többféle lehetőséggel élnek az életben, akkor egymás eltérő véleményét is tudják tolerálni, s a kapcsolat konszenzusos lesz.

A múlt, a jelen és a jövő

Az értékek világa áthatja a múltat és a jövőt. A múltban lévő események már nem változtathatóak meg, nincs bennük értékmegvalósítási lehetőség. Determináltak, sorsszerűek és létezőek. Emiatt annak a kérdésnek, hogy „mi lett volna, ha…”, nincs sok értelme. A múlton való rágódásnak, merengésnek sincs. A jövő a lehetőségek tárháza. Természetesen a jövőben is vannak sorsszerű tényezők, melyek kívül esnek a választásunkon, a jövő többi része azonban választható, ez a mi szabad terünk. Amikor egy lehetőséget létezővé teszünk, vagyis áthozzuk a jelen vonalán, akkor a világ alkotótársaivá válunk. Mivel az életnek irreverzibilis karaktere van, így tetteink az emlékműveink. Amit a múltba átemeltünk, a mienk, hozzánk tartozik, rólunk szól.

A pszichoanalízis és a logoterápia

A logoterápia és egzisztenciaanalízis a harmadik bécsi pszichoterápiai iskola – az elsőt Freud, a másodikat Jung alapította. Érdemes egy kis összehasonlítást tennünk az iskolák között, főként a pszichoanalízis és a logoterápia között. „A pszichoterápia pszichoanalízisként azt akarja tudatossá tenni, ami a lélekben van, ezzel szemben a logoterápia azt, ami szellemi; ezen belül egzisztenciaanalízisként elsősorban a felelős létet.
A logoterápia és egzisztenciaanalízis Viktor Frankl, bécsi pszichiáter nevéhez fűződik. Viktor Frankl megjárt négy koncentrációs tábort, és az ott szerzett tapasztalatai segítették ezen pszichológiai irányzat életre hívásában. Életéről bővebben a további cikkekben lesz szó. Álljon itt élete mottója, mely önmagáért beszél:
„Élj úgy, mintha másodszor élnél, és elsőre legalább olyan rosszul tettél volna mindent, mint ahogy most tenni készülsz!”
(folytatása következik)
Szili Zsuzsanna
Ajánlott és felhasznált irodalom: Viktor Frankl művei

Logoterápia és egzisztenciaanalízis – a modern kor pszichoterápiája 2. rész

Viktor Frankl élete dióhéjban

A logoterápia megértéséhez segítséget nyújt Viktor Frankl élettörténetének ismerete. Bár itt most csak szemelvények bemutatására nyílik lehetőség, már ennyiből is megmutatkozik egy teljes élet képe.
Viktor Frankl Bécsben született, egy zsidó családban 1905. március 26-án. Már kisgyermekként orvos akart lenni. Az élet értelmének kérdése már fiatalon elkezdte foglalkoztatni. Amikor tizenhárom éves korában a biológiatanára kijelentette: „Az élet egy oxidációs folyamat”, Viktor felpattant, és szenvedélyesen megkérdezte: „De tanár úr, akkor mi értelme az életnek?” A filozófiával tizennégy évesen kezdett foglalkozni, tizenhat évesen pedig már előadást tartott Az élet értelméről címmel. A logoterápia fogalmát 21 évesen használta először. Két évvel később ifjúsági tanácsadást szervezett Bécsben és még további hat városban, ahol a lelkileg sérült, kilátástalan helyzetű fiatalok kaptak tanácsadást név megadása és ellenszolgáltatás nélkül. Valószínűleg Frankl az elsők közé tartozott, akik iskolai tanácsadást szerveztek. Megfigyelte, hogy egyre több az iskoláskorú gyermekek körében az öngyilkosság, illetve öngyilkossági kísérlet. Mindezek főleg a bizonyítványosztás körüli időszakban tetőztek. 1930-tól indult az iskolásoknak tartott – szintén ingyenes – tanácsadás. Ez utóbbinak is nagy sikere volt, hatására drasztikusan csökkent Bécsben az iskolás korúak körében az öngyilkosság, sőt a következő évben egyetlen iskolás gyerek sem lett öngyilkos.
Kutatásai ezen túlmenően a neurológiai és pszichiátriai intézetekben zajlottak. Már ekkor megmutatkozott későbbi logoterápiai eszméje: az embereket egyediségükben és egyszeriségükben ragadni meg. A megfigyelő szem számára a betegek nem egyformán skizofrének, hanem különböző testi-lelki tünetekkel rendelkező emberek. A bennük lévő szellemi nem veszik el a betegség által, csupán háttérbe húzódik. A skizofrén pszichózisok pszichoterápiája kapcsán írja: „Talán szükség van arra a belső nyitottságra, amely csak egy … másik te irányában történő önátadásban adott, ha ezt lényegében akarjuk megragadni. Végső soron ez egyáltalán semmi mást nem jelent csak azt, hogy a másiknak „te”-t mondunk, egyszeriségében és egyediségében ragadjuk meg, és természetesen ezen kívül még egy valamit: őt saját értéke alapján igeneljük. Tehát nem csak „te”-t kell tudnunk mondani, hanem igent is.”
1938-39 tájékán jelentek meg azok a művei, melyekben már szerepelt a logoterápia és egzisztenciaanalízis módszere, emberképe, motivációelmélete, az ember értelemre irányultsága és néhány technika is. Ekkor egyik írásában még egy felhívást is közzétett: „ a pszichoterápiának éppen az emberlét teljességét, a számára előzetesen adott emberképet, mint a test-lélek-szellem egységét kell átvennie, még az általa betegnek tartott ember vonatkozásában is.” Ne felejtsük el, hogy mindez akkoriban történt, amikor a pszichés betegek tervszerű megsemmisítése zajlott. Sok zsidó embert mentett meg hamisított diagnózisokkal. A zsidótörvény értelemében fel kellett adnia nemrég nyitott magánpraxisát, és a zsidó kórházban dolgozott, mint neurológiai főorvos. A deportálások miatt naponta akár tíz embert utaltak be öngyilkossági kísérlet miatt. Ezután 1942-ben családjával és első feleségével együtt lágerbe szállították.
Ugrás az időben: negyven évesen kiszabadult, miután megjárt négy koncentrációs tábort. Visszatért Bécsbe, ahol azzal szembesült, hogy a családból csak ő és Ausztráliába kivándorolt nővére maradt életben. Ekkor tudta meg, hogy édesanyja, bátyja és felesége mind-mind a háború áldozatai lettek. Ez a pont Frankl életében a legsötétebb óra volt. Negyven évvel később azt nyilatkozta erről az időszakról: „… és akkor éreztem: vagy felakasztom magam, vagy rálelek egy rejtett, betemetett erőre magamban, hogy tovább éljem ezt az életet. Nos, ez az erő nem volt más, mint az a feltétel nélküli hitem, hogy e földi életnek van egy végső, feltétlen és örökre érvényes értelme.” A logoterápia erre a hitvallásra épül.
A lágerben elveszett első könyvének kézirata is. A könyv az öngyilkossággal ellentétben a feltétel nélküli remény mellett teszi le a voksot, bármilyen körülményekről legyen is szó. Az élet megkövetelte Viktor Frankltól, hogy elméletét, hitét a gyakorlatban bizonyítsa.
A könyvet újraírta, és Orvosi lélekgondozás címen kiadta 1946-ban. A mű megalapozta a harmadik bécsi pszichoterápiás iskolát. Korszakalkotó és a maga nemében egyedülálló. Ugyanebben az évben jelent meg: …és mégis mondj igent az életre című könyve, mely a lágerekben átélt tapasztalatairól írt. Barátai unszolására született ez utóbbi mű, és kilenc nap és éjszaka alatt diktálta le. 1948-ban megszerezte a filozófiai doktorátust A tudattalan Isten című könyvével.
1946-tól a Bécsi Poliklinika Neurológiai Osztályának vezetője volt egészen nyugdíjazásáig, azaz huszonöt éven át. Itt ismerkedett meg második feleségével, Eleonore-ral.
Harmincegy könyvét huszonnégy nyelvre fordították le. Számos díszdoktorátus, kitüntetés és elismerés kísérte életét. Világszerte tartott vendégprofesszorként előadásokat közel háromszáz egyetemen.
A logoterápia és egzisztenciaanalízis olyan módszereket (paradox intenció, dereflexió) ad az orvos kezébe, mely által nemcsak gyógyítható a szorongásos, kényszeres beteg, hanem meg is érthető. Frankl újat hozott létre abban is, hogy a pszichiátriai betegségek szomatikus okairól modellt dolgozott ki, mely azóta klinikailag is beigazolódott. Módszertani sokoldalúságot javasolt, építve a hármas emberképre. „Modellje a testet, a lelket és a szellemet az ember egységének aspektusaiként szemléli, amelyek lényegük szerint különbözőek, és ezért sem a kutatásban, sem a kezelésben egyetlen módszer nem lehet célravezető.”
Frankl orvosi tevékenysége, bár kevés hozzáférhető dokumentum van róla, mégis óriási teljesítmény. Betegeinek éjjel-nappal rendelkezésre állt. A hosszabb ideig külföldön tartózkodó pácienseivel levelezést tartott fenn.
Hobbija is árulkodik nagyszerű szelleméről: a sziklamászást választotta.
1997. szeptember 2-án halt meg. Utolsó napjait a kórházban derűsen töltötte, és feleségére bízta egy még ki nem adott könyvét ezekkel a szavakkal: „Elly, egyik könyvemet neked ajánlottam és elrejtettem a lakásunkban. Ott majd meg fogod találni. …” Elly rábukkant, és ezt az ajánlást olvasta benne: „Ellynek, akinek sikerült egy szenvedő emberből szerető embert faragnia – Viktor.” A könyvet Istenkeresés és értelemkérdés címmel adták ki 2004-ben.
A logoterápia és egzisztenciaanalízis, mint minden pszichoterápiás irányzat, filozófiai alapokon nyugszik. Az emberkép és a világkép komoly szerepet kap a terápiában, ezért a logoterapeuta nemcsak gyógyító, hanem tanár is. Az elméleti háttér tanulmányozása segít a betegnek a gyógyulásban, és segít mindenkinek a logoterápia megértésében.

A logoterápia filozófiai irányultsága

A múlt században felerősödött az ember jelentéktelenségének és kiszolgáltatottságának hite. Az egyes ember már nem alkotója a világnak, hanem a világ alkotja őt. Az ember, mint egyén nem fontos, és ez elszemélytelenedéshez vezetett. Az egzisztenciál filozófia, melyre a logoterápia is épít, ezzel szemben lép fel. Az egzisztenciál-filozófia egyik ága életigenlő, a másik élettagadó. Az élettagadó kifejezés azt jelenti Heidegger megközelítésében, aki ezen ág képviselője volt, hogy az ember ugyan szabad, de kiszolgáltatott szabadságában, mert nincs semmilyen biztos alap, amihez képest meghatározhatná magát. Az embernek nincs orientációja. Frankl ellentmond ezzel. Úgy gondolja, hogy az embernek van egy szellemi része, mely által szabad, és van mire támaszkodjon: a lelkiismerete üzeneteire.

A logoterápia és a pszichológia

Frankl nem épít korábbi pszichoterápiás irányzatokra vagy pszichológiákra. A pszichológia determináltnak tekintette, – és tekinti a mai napig- az embert, mint ahogy a materialista tudomány is. Az ember a pszichológia megközelítésében belülről irányított, nincs lehetősége mássá válni. A múltbeli események, a lelki alkata és a neveltetése meghatározzák. A pszichoanalízisben a tudattalant tudatosítják, hogy az ember önvezérlése jobb legyen.
Frankl ezzel szemben azt mondja, hogy a szellemi rész miatt minden embernek hatalmában áll a sorsát a maga kezébe venni.

Sors és szabadság

Vannak az életben sorsszerűségek, melyek eleve adottak, pl. az életkor, ősz után tél jön stb. A múlt teljes egészében sorsszerű, hiszen azon változtatni egyáltalán nem tudunk. A jelenben és a jövőben is vannak sorsszerű, determinált elemek, melyek kívül esnek a hatalmunkon. Mindemellett van egy úgynevezett szabad tér, melyből válogathatunk. A szabad térben található az az érték, melynek megvalósítása a helyzetre a legértelemteljesebb válasz. Az értékek világa átível a múlt, a jelen és a jövő felett. A múltban megvalósított értékek valósak, megmásíthatatlanok. A jövő lehetőségei csupán esetlegesek, a mi szabadságunkban áll közülük választani. Ráadásul mulandóak is, mivel a lehetőségek sem örökkévalóak. Például, az embernek nem születhet akármikor gyermeke, vagy a szülei sem élnek örökké, hogy bármikor megölelhesse őket. Fontos, hogy emlékezzünk rá: akkor is választunk, amikor hagyjuk a dolgokat, hogy „megoldják magukat”!

A logoterápia időszemlélete – a múlt optimizmusának elmélete

Egy lehetőség méltó és érdemes lehet arra, hogy átmentsem a lehetőségek birodalmából a valóság világába. „Minden cselekvés, ami elmúlt, örökre biztonságba került a múltban, és mentes az idő további beavatkozásától.” A lét mulandósága nem szabad, hogy borúlátóvá tegyen minket, hiszen az elmúlt dolgok az örökkévalóság birodalmába léptek. Frankl hasonlatával  élve: a pesszimista ember a falinaptár előtt állva aggódva nézi, ahogy fogynak a lapok, a logoterápia megközelítésével élő ember gondosan elteszi a letépett lapokat, miután feljegyezte rá aznapi élményeit, és minden nappal egyre gazdagabbnak érzi magát. Miért cserélne egy fiatalabb emberrel, akinek ugyan több lapja van még, több lehetőség áll előtte, míg az ő birtokában több valós élmény, megélt szeretet és elviselt szenvedés van? Különösen ez utóbbiakra büszke – méltán – még ha ezekért is irigylik a legkevésbé.

„Nem kész filmről van tehát szó, amelyet csupán lejátszunk: a világ filmjét most is forgatják. Ez nem jelent mást, mint hogy ami elmúlt, az – szerencsére – megszilárdult, tehát biztonságban van, viszont, ami lesz, az – szerencsére – nyitva áll még, tehát az ember felelőssége.”

A felelősség

Az ember felelőssége egyszerre félelmetes és felemelő, ugyanabból az okból. Félelmetes hatalom van az ember kezében: átmenteni egy lehetőséget a valóságba, amivel vagy megragadja a pillanat értelmét, vagy elszalasztja. „Minden döntés, akár a legkisebb, akár a legnagyobb, örök időkre szól.” „Minden egyes pillanat lehetőségek ezreit rejti magában, én azonban ezek közül csak egyetlen egyet választhatok ki arra, hogy megvalósítsam. Az összes többit ezzel már el is vetettem, a nem-létre ítéltem, s ráadásul örök időkre!” Ugyanakkor felemelő is, hiszen amikor egy lehetőséget létezővé teszek, a világ alkotótársává válok. Döntésemmel befolyásolom a saját és a környezetem jövőjét. Ráadásul szintén „örök időkre”.

Az örömelv

Az ember megteheti a maga ellenvetését az eddigiekre, mondván: az élet értelme végső soron az élvezetek keresése. A pszichoanalízis támogatja ezt a nézetet, és azt mondja, hogy az embert az örömelv vezeti, vagyis tetteinek mozgatórugója valamely élvezet kielégítésének igénye, valamely kellemes érzés felébresztése, vagy valamely kellemetlen érzés megszüntetése. A logoterápia szerint ez a kijelentés nem állja meg a helyét. Több oldalról is megközelíti Frankl ezt a témát, álljon itt tőle néhány idézet erre vonatkozóan: „Általánosságban az ember nem élvezetet akar, hanem egyszerűen azt, amit akar. Az emberi akarat tárgyai különböznek egymástól, ezzel szemben az élvezetnek mindig ugyanannak kellene lennie, akár értékes a magatartásunk, akár nem.” Ebből az következik, hogyha elismerjük az örömelvet, akkor ezzel elvetjük az értékes cselekedetek különbözőségét a nem értelmesektől, vagyis teljesen mindegy mit tesz az ember. Akár adakozik, akár élvezetekre költi a pénzét, mindkét esetben a kellemetlen érzések megszüntetése a célja a pszichoanalízis szerint. A logoterápia az élet értelemkeresését teszi az emberi motiváció középpontjába. „Igazán kevés dolog múlik azon az életben, hogy az embernek van-e kedve hozzá, vagy sem.” Alapvetően nem „mentjük fel” azt az embert, aki azért nem cselekszik meg számunkra értelmesnek tűnő tetteket, mert nincs kedve hozzá. Ha valaki azért nem megy be dolgozni, vagy azért nem mosakszik, vagy nem ad ételt a családjának, mert nincs kedve hozzá, azt nem tartjuk normálisnak. „A néző számára sem az a lényeges a színházban, hogy komédiát, vagy tragédiát lát, hanem az előadás tartalma. Senki sem fogja azt mondani, hogy ama bizonyos kellemetlen érzések, amelyek valamely szomorú színpadi történés láttán keletkeznek a néző lelkében, alkotnák színházlátogatásának valódi célját, mert akkor minden nézőt leplezett mazochistának tekinthetnénk.” A cselekedetek önmagukért történnek, az öröm, az élvezet, avagy boldogság „csak” mint következmények jelennek meg.

A boldogság

A logoterápia azt mondja, hogy a tett célja az értékmegvalósítás, és a végrehajtott tett okán gyullad fel az öröm. A boldogságot közvetlenül elérni nem lehet. A boldogságra, jó érzésre való közvetlen törekvés még jobban eltávolít a valódi boldogságtól. Tapasztalat, hogy minél görcsösebben vágyik valaki valamire, általában annál kisebb az esélye, hogy elérje, és annál boldogtalanabb lesz a folyamatos csalódások miatt. A szenvedélybetegek a logoterápia megközelítésében az öröm, élvezet, boldogság közvetlen elérésére törekszenek az értelemmegvalósítás helyett. A folyamatos boldogság hajszolás, keresés során az ember feladja emberi kiváltságát, az értelemmegvalósítást. Amennyiben nem beteg, akkor látja, mi lenne az értékes tett abban a helyzetben az élvezetkeresés helyett. Ha nem teszi meg, lelkiismeretfurdalást fog megélni, ami távolítja az általa oly nagyon vágyott boldogságtól, jó érzéstől. Az értékmegvalósítás adta öröm, boldogság ajándék és tartós. Aki csak a boldogságot keresi az egyre boldogtalanabb lesz. Kierkegaard úgy vélekedett, hogy a boldogság ajtaja kifelé nyílik – aki megpróbál „nekirontani”, az előtt „bezárul.”

Az életfeladat jellege

Az egzisztenciaanalízis és a logoterápia szellemében az életnek feltétel nélkül értelme van. Sokan kerülnek olyan pszichés vagy testi állapotba, hogy nehezen tudnak belehelyezkedni ebbe a gondolatba. De még az alapvetően testileg-lelkileg egészséges emberben is felvetődik a kétség élete bizonyos időszakaival kapcsolatosan. Frankl szerint rá kell mutatnunk arra, hogy minden ember valamilyen specifikus feladat teljesítéséért felelős. „Ez  a specifikum kettős. Hiszen a feladat nem csak emberről emberre változik – a személy egyediségének megfelelően –, hanem óráról-órára, hiszen minden helyzet egyedi.”
A kilátástalanság érzése gyakori volt a logoterápia születésekor, de manapság is. Frankl foglalkozott a témával, és feltette a kérdést: mit is jelent ez a kifejezés? Azt, hogy nem látom a jövőt. Az ember egyébként sem jós; a jövő – ritka kivételektől eltekintve – ismeretlen. „Amíg az ember nem képes próféciára, addig nem is tudja megítélni, hogy milyen értékek megvalósításának lehetőségét rejti magában jövője.” A probléma szerintem nem abból származik, hogy aktuálisan, éppen most még nem látja a következő órája, napja helyzeti értelmét, megoldását, hanem abban, hogy azt éli meg, hogy nincs ilyen. Amikor az ember a logoterápia szellemében gondolkodik, egyetlen helyzetet sem fog kilátástalannak, illetve megoldhatatlannak ítélni.

„Egyszer egy néger férfit, akit életfogytiglani kényszermunkára ítéltek, Marseilles-ben behajóztak… A nyílt vízen a gőzhajón … tűz ütött ki. A fogoly, egy rendkívüli erővel bíró ember, akinek karjait megszabadították bilincseitől, megmentette tíz ember életét. Később ezért megkegyelmeztek neki. Ha ezt az embert még a marseilles-i kikötőben megkérdezték volna, hogy meglátása szerint további életének van-e értelme, rázta volna a fejét. Ám egyetlen ember sem tudhatja, hogy várhat-e még valamit az élettől, s nem várja őt még valamely nagyszerű óra.”

Az eutanázia

A logoterápia emberképe szerint minden ember rendelkezik szellemi résszel. Ez a rész a hívő ember számára Isten egy darabja bennünk. Emiatt a látszólag értelmetlen életet élő pszichiátriai betegnek bármikor van lehetősége meggyógyulni. Sohasem tudhatjuk, hogy éppen nem ő lesz-e az, és nem éppen holnap, amikor „magához tér”, és szellemi része újra előtérbe kerül. A gyógyíthatatlannak nyilvánított pszichózis diagnózisa mindig szubjektív, legalább annyira, mint amennyire az illető létéről, avagy nem-létéről mondott ítélet.
Avagy „nem kell-e feltennünk a kérdést, vajon jogunk van-e bármikor egy halálra ítélt betegnek amaz esélyét elvenni, … hogy létét annak utolsó pillanatáig értemmel töltse meg?” Egy kórházban fekvő beteg, aki hivatását ellátni már nem képes, élményértékekhez tud folyamodni: olvasni, zenét hallgatni. Amikor már ez a lehetőség sem áll nyitva előtte, akkor még mindig képes értékmegvalósításra a beállítódási értékek által: szenvedését derűvel viseli, támogatja betegtársait és családját, tartja bennük a lelket.
Frankl szembesült azzal az elképzeléssel, hogy az orvosok a közvetlen halálba segítésen túlmenően megpróbálták az élethez méltatlan élet törvényszerű megsemmisítését bevezetni. Hozzáállása a következő ehhez a kérdéshez: „Először is az orvos nem arra hivatott, hogy egy emberélet értékes vagy nem értékes voltát elbírálja. Az emberi társadalom őt kizárólag arra alkalmazta, hogy ahol tud, segítsen, ahol kell, enyhítsen a szenvedésen. … Ha a páciensek és a hozzátartozók nem lennének meggyőződve arról, hogy az orvos ezt a megbízatását komolyan és szó szerint veszi, örökre vége lenne iránta való bizalmuknak. Sohasem tudná a beteg, hogy segítőként lép-e hozzá az orvos – vagy immár hóhérként.”

Az öngyilkosság

Frankl szerint az orvos kötelessége, hogy mentsen ahol tud, még az öngyilkossági kísérlet esetén is. Gyakori ellenvetés, hogy az orvos ilyen esetben a sors kezét játssza, hiszen ellenszegül az illető szándékának, de ha a sors valóban azt szeretné, hogy az az ember meghaljon, akkor elintézné, hogy az orvosi beavatkozás túl késői legyen.
Az öngyilkos belső hozzáállása az élethez alapulhat azon, hogy úgy érzi, életének nincs további értelme. Helyzetét kilátástalannak éli meg. Az érzelmi állapota életunt. A korábban leírtakon kívül azt tehetjük még hozzá ehhez a kérdéshez, hogy az öngyilkosság nem oldja meg a problémát. Az életuntság egy érzés, márpedig egy érzés sohasem érv valamely tett mellett. A sakkjátékoshoz hasonló, aki egy neki nehéznek tűnő állásnál lesöpri a figurákat a tábláról. Ahogy ez a sakkozó nem tartja be a sakkjáték szabályait, úgy az öngyilkos sem igazodik az élet játékszabályaihoz. „Ezek a játékszabályok nem azt követelik meg tőlünk, hogy mindenáron győzzünk, hanem azt, hogy soha ne adjuk fel a harcot.” Nem tudjuk és nem is dolgunk megszüntetni a boldogtalanság valamennyi okát oly módon, hogy a szerelmesnek visszaadjuk szerelmét, vagy a gazdaságilag bajban lévőnek a pénzét. Inkább segíteni igyekszünk meglátni, hogy boldogtalanságán túllenni és a tapasztalatokat leszűrni éppen most élete értelme.

A halálról

Sok ember számára a halál értelmetlenné teszi az életet, hiszen „miért tegyek bármit is, ha úgyis meghalok”. Szerencsére a legtöbb ember, ha nem is képes meggyőző magyarázatot adni erre a kérdésre, mégis élete által bizonyítja, mintegy éli, hogy van értelme az életnek a halál tudatával együtt.
Frankl szerint a halál éppenhogy értelmessé teszi az életet, mivel végességet ad neki. Ha halhatatlanok lennénk, a végtelenbe tolhatnánk a cselekvéseinket. Így mivel nem ismerjük életünk végének időpontját, minden pillanatban törekszünk – jó esetben – a tőlünk telhető legjobbat tenni. Az emberi létezés értelme annak visszafordíthatatlanságán alapszik. Ahogy fentebb szó volt róla, a megélt pillanat bekerül az örökkévalóságba. „Az ember felelőssége életéért ezért csak akkor érthető, ha az időbeliség és egyszeriség szempontjából fogjuk fel.”
A halál csodálatos ajándék: az emberi élet művére teszi fel a koronát. A halál által válik teljesen véglegessé, megváltoztathatatlanná a leélt élet minden értékével együtt.
„Mert az ember hasonlatos a szobrászhoz, aki a formázatlan követ vésővel-kalapáccsal dolgozza meg, mígnem az anyag formát ölt. Az ember is feldolgozza azt az anyagot, amit a sors szállít neki; egyszer alkotóan, másszor megélően, ismét másszor szenvedően az ember arra törekszik, hogy életéből annyi értéket »kovácsoljon ki«, amennyit képes.”
Gyakran halljuk: „milyen szörnyű, hogy ilyen fiatalon halt meg!” De egy életrajznál nem a hossza felől érdeklődünk, hanem a tartalma felől. „Soha nem tudunk egy emberélet hosszából annak értékességére következtetni.” Egy leélt élet értékeit keressük, ne a be nem teljesült lehetőségeit! Emlékezzünk a félig teli pohár esetére!
Az élet végességét mint egy élethez szervesen hozzátartozó elemet fogadjuk el, törődjünk bele, és ezzel folyamatos értelemmegvalósításra sarkalljuk magunkat.

A halálfélelem

A halálfélelem akkor jelenik meg, ha az eddigi életünkre tekintve lelkiismeretfurdalást érzünk, hogy valamit elmulasztottunk. Figyelem! Krónikus betegségek gyakran elmulasztott lehetőségek következményei, önbüntetések. Ugyanakkor bármikor lehetőségünk van megváltozni, még a halál torkában is. Az ember még ekkor is képes magát egy magasabb létszintre emelni, önátlépést megvalósítani. Ne uralkodjon el rajtunk a múlt miatti bűntudat!

A haldoklás

Az élet értelemének kérdése a halálos ágyon fekvőknél szinte mindig felmerül. A leélt élet helyes szemlélete lehetőséget ad a kedélyes hangulatra még ebben a helyzetben is. Amikor  azzal szembesül valaki, hogy élete tele van az örökkévalóságba beírt csodálatos tettekkel, az oldja a halálfélelmet és a halállal kapcsolatos rossz érzéseket. Minden ember életében számtalan értékmegvalósítás van. Tanulni, elvégezni egy iskolát, dolgozni, felnevelni egy gyereket, gondoskodni bárkiről, rendben tartani egy háztartást, elvezetni egy vállalkozást, tenni az egészségért mind-mind értékek. A körülmények meghatározzák a megvalósítható lehetőségek körét, emiatt egy-egy hétköznapi cselekedet a leghősiesebb tett lehet valaki életében. (Például az alkoholista szülők gyermeke nem lesz alkoholista.)
A halálos ágyon is van értelme az életnek. Kiváló példa erre Frankl egyik esete. Egy nővér, aki egész életében másokról gondoskodott, ágynak esett és halálos betegséget állapítottak meg nála. Komoly fájdalmai voltak, és ugyanabban a kórházban feküdt, ahol addig dolgozott. A betegsége miatt már nem tudott gondoskodni senkiről, és úgy érezte, az élete értelmetlenné vált. Frankl beszélgetett vele, és rámutatott, hogy most is szükség van őrá: példát tud mutatni betegtársainak, családtagjainak azzal, hogy méltósággal viseli szenvedéseit. Az élete ismét értelmet nyert, és a kórház betegeit segítette továbbra is, csak más módon. Biztató szavakat mondott nekik, szeretettel nézett rájuk, majd egyszerűen csak azzal, ahogy elviselte fájdalmas betegségét.
Mi az ember?
Az a lény, aki mindig eldönti, mi lesz a következő pillanatban, és ez még a halálos ágyra is vonatkozik.

„Hogyan ismerheted meg önmagad? Szemlélődés útján semmiképp. Próbáld meg tenni a dolgodat, s megtudod, mi rejlik benned. S mi a dolgod? Amit egy nap megkövetel.”
Goethe

Logoterápia és egzisztenciaanalízis – a modern kor pszichoterápiája 3. rész

Egy pszichológus megéli a koncentrációs tábort

Viktor Frankl … mégis mondj Igent az Életre című művében pszichológus szemével elemzi a lágerben tapasztaltakat. Az ott történtek minden egyéb példánál jobban igazolják a logoterápia alaptéziseit.
A lágerbeli élet lelki körülményei sajnos sok tekintetben hasonlítanak a mai ember hétköznapi életéhez. Bár az átlagembert nem érik napi szinten életét, testi épségét fenyegető atrocitások, de a lelki kiüresedettség, a bizonytalanság nagyon is gyakori jelenségek.
Frankl megfigyelései szerint a lágerbeli életnek három szakasza van. Az első a megérkezés, melyre a remények elvesztése jellemző. A második szakasz a lágerbeli élet maga. A foglyok többsége apátiába zuhan, közönyössé válik, hogy túlélje a napi kínzásokat, a testi leépülést, a halál árnyékában élést. A harmadik szakasz a felszabadulás ideje. A táborlakók nehezen oldódnak fel, merik elhinni, hogy tényleg itt a szabadság.
A lágerbeli élet, vagyis főként a második szakasz lelki történései kerülnek a műben górcső alá. A foglyok testi és lelki megterhelése az elképzelhető legnagyobb, mégis „van kiút”. Van egy kisebbség, mely felül tud emelkedni az alább leírtakon, és képes emberhez méltóan élni, szenvedni és meghalni.

A lágerbeli élet következményei

A táborlakókra általánosan jellemző, hogy érzelmi életük visszahúzódik, a szenvedés „természetessé” válik. Egyfajta lelki páncélt építenek fel. Ami még az eltompulás ellenére is fáj, az az indokolatlanul, igazságtalanul elszenvedett verés, illetve az ütlegelést kísérő gúny: amikor például egy eleső fogolytárshoz odaugrik valaki, hogy felsegítse, és verés a jutalma attól az őrtől, aki néhány perce arról „prédikált” nekik, hogy nincs bennük egy cseppnyi bajtársiasság sem, hogy nem is ismerik mi az. Sőt, ami még ennél is jobban fáj az az, amikor már verésre sem méltatja az őr a foglyot. Egy alkalommal az őr éppen akkor nézett a fogolyra munka közben, amikor ő megállt kifújni magát.  Az őr dorgálás, verés helyett csupán felemelt egy követ és a fogolyhoz dobta, ahogy az állatokat szokás figyelmeztetni „munkakötelezettségükre”. Ezek a jelenségek a táborlakókban nagyfokú kisebbrendűségi érzést generálnak. Azt élik meg, hogy miközben a hétköznapi életben valakik voltak – szerető férjek, jó kollégák, példás szülők stb. – úgy itt senkik, a szó legszorosabb értelmében semmit sem számítanak. (Gondolkodjunk el rajta, hogy a mai ember hányszor éli meg ez utóbbit a koncentrációs tábor körülményeitől összehasonlíthatatlanul jobb körülmények között is, amikor például elveszti a munkáját, vagy elhagyja a házastársa.)
A fent említett lelki megterheléshez hozzájön a testi: az éhség, a kialvatlanság, a fagyások és az éhség-ödéma okozta fájdalmak, a fázás, a kimerültség stb., melyek együttesen egy általános, folyamatosan fennálló ingerültséget hoznak létre. Ez egymás közötti verekedésekben és a táborlakók „elitjével” szembeni ellenszenv formájában mutatkozik meg.
A belső élet is lekorlátozódik. A gondolatok csak a tábori élet körül forognak: „Mit kapunk ma vacsorára? Ne cseréljem-e el a kiegészítőként várható karika kolbászt inkább egy szelet kenyérre? Váltsam-e át egy tányér levesre azt az egy szál cigarettát, mely még megmaradt a két héttel ezelőtti plusz munkáért kapott „prémiumból”? Hogyan juthatnék egy darabka dróthoz, hogy pótolhassam a cipőfűzőt helyettesítő eltört drótdarabot?”
Ami még tovább fokozza a lelki terheket, az a bizonytalanság. Ismeretlen a szabadulás, vagy a halál időpontja. Jövőtlenné válnak a foglyok. Elveszítik bizalmukat a jövőben, saját magukban, és ennek szükségszerű következménye a „nem akarok tovább élni” állapot. A táborlakók egymásról hamar megtanulták felismerni, hogy ki az, aki nemsoká meghal, mivel már „nem bírja tovább”. Az ember élni nem akarása akadályozza meg, hogy ilyen körülmények között a szervezet még tovább működjön. Aki feladja, annak immunrendszere felmondja a szolgálatot, és egy-két nap múlva meghal. Sok esetben ezt betegség váltja ki, ilyenkor orvoshoz sem hajlandó elmenni a beteg. (Ezt ismerjük a hétköznapi életből is: „Rajtam már úgy sem lehet segíteni, én már úgyis meghalok.”) Vagy egyszerűen fekve marad a barakkban, és sem szép szóval, sem fenyegetéssel, sem veréssel nem lehet rábírni a mozdulásra, beszédre, életre.
Az emberek sok esetben hamis képekbe, gondolatokba kapaszkodnak. Ez életben tartja őket, célt ad nekik, amiért érdemes kitartani. Ámde veszélyes az ilyen vágyakozás, mert a csalódásba sokan belehalnak. Frankl több példával is megvilágítja ezt. Az egyik az a tény, hogy a karácsonyi ünnepekkor és az azt követő héten sokkal többen haltak meg, mint egyébként. Magyarázható mindez azzal, hogy azok a táborlakók abban reménykedtek, hogy karácsonyra már otthon lesznek. A másik példa egy konkrét fogolyról szól, aki 1945 elején megálmodta, hogy március 31-éig elér a front hozzájuk, meghozva a felszabadulást. Az időpont közeledtével a fogoly egyre izgatottabb lett. A front nem érte el a tábort. Március 30-án ágynak esett, és másnap meghalt. Ahogy előre beprogramozta magának, számára valóban akkor jött el a „szabadulás”.

A kivételek, avagy az emberi méltóság megnyilvánulásai

Az összes szenvedés, testi, lelki és szociális körülmény, mely a táborban uralkodott, valóban kényszerítő erővel hat az emberre? Az ember valóban nem több, mint testi felépítésének, jellembeli adottságainak és társadalmi helyzetének véletlen eredménye? Ki sem tudná vonni magát ezen hatások alól?
Frankl válasza tapasztalati és elvi is egyben. Maga a láger­élet bizonyította, hogy az ember tehet mást is. „Akadna példa szép számban, gyakorta hősiesek, melyek megmutatták, hogy az apátiát is le lehet győzni és az ingerültséget is el lehet fojtani; hogy nyomaiban változatlanul fennáll a szellemi szabadság, az Én magatartása a környezettel szemben.” „Az a néhány önfeláldozó, méltóságát megőrző ember szolgál tanúságul arra, hogy a koncentrációs tábor mindent elvehet az embertől, csak egyet nem: azt a végső szabadságjogot, mely szerint eldöntheti, hogyan álljon az adott körülményekhez.”  „A táborban minden nap minden órájában ezernyi alkalom is adódott ilyen belső döntésre, mely megmutatja, hogy az ember ellenállhat vagy behódolhat a környezet erőinek.” Akármennyire is megérthető a tipikus lágerbeli lelki reakciója, lelki állapota, mégis az, hogy mivé válik az ember a koncentrációs táborban, egy belső döntés következménye.
Míg a legtöbb foglyot az a kérdés gyötörte, hogy túl fogjuk-e élni, mert ha nem akkor az egész szenvedésnek nincs értelme, addig Frankl inkább azzal foglalkozott, hogy van-e a szenvedésnek, halálnak értelme. Hiszen egy olyan életet, ahol a szenvedés értelme egy rajtunk kívülálló tényezőn múlik, azon, hogy túléljük-e, olyan életet élni sem érdemes. A legnyomorúságosabb helyzetek közepette is értelemet találni az életben – ez keveseknek sikerült a lágerben. „Attól függően, hogy valaki bátor és vitéz marad-e, méltó és önzetlen, vagy pedig a létfenntartásért folytatott, és a végsőkig kiélezett küzdelemben elfelejtette emberi mivoltát és végérvényesen azzá a csordaállattá válik, amilyenre a fogoly pszichológiája emlékeztet bennünket – ettől függően az ember megvalósította vagy eljátszotta azokat az értéklehetőségeket, melyeket szenvedésteli helyzete és nehéz sorsa kínáltak, ettől függően volt tehát a kín »méltó« vagy »méltatlan« .”
Egy egyszerű történet jut eszébe Franklnak a belső nagyságról. Egy fiatalasszonyról szól, aki tudja, hogy pár nap múlva meghal. Ennek ellenére szó szerint ezt mondta vidáman: „Hálás vagyok a sorsomnak, hogy ily keményen bánt velem, mert korábbi polgári életemben túlságosan el voltam kényeztetve és szellemi törekvéseimet sem vettem komolyan.”
Az ideiglenes lét érzete gyakran csábította a foglyokat a rémségekkel teli jelenből a múltba való menekülésbe. Így valóságtól szakadtak el, a jelen értéklehetőségeit mulasztották el. A táborban a legtöbb lakó azt hitte, hogy élete lehetőségei a kapuk becsukódásával lezárultak, pedig a valóságban pont akkor érkezett el az esély a belső növekedésre, fejlődésre, mely az átlag élet körülményei között sohasem történt volna meg.

Az élet értelméről

Gyakori kérdés volt a lágerben, de ismerős kérdés a mindennapjainkban is: Mi értelme még az életemnek? Minek éljek tovább? Jobb esetben: Hogyan találjak értelemet az életemnek? A kérdés kapcsán egy 180 fokos fordulatra van szükség. „Meg kell tanulnunk és a kétségbe esett embereket meg kell tanítani arra, hogy valójában soha nem azon múlik mi mit várhatunk az élettől, hanem inkább csak azon, hogy az élet mit várhat mitőlünk!” „…ne csak egyszerűen az élet értelemét kérdezzük, hanem megkérdezettként éljük meg saját magunkat.” A feladat felelni az élet által feltett kérdésekre, de nem szóval, hanem cselekvéssel. „Élni végső soron nem mást jelent, mint felelősséget viselni az élet által felvetett kérdések helyes megválaszolásáért, az élet által minden egyes ember elé kitűzött feladatok teljesítéséért…” „A követelmény és ezzel együtt a létezés értelme emberről emberre, pillanatról pillanatra változik.” Mivel minden helyzet más és más, ezért sem összehasonlítani nem lehet, sem sémák alapján cselekedni. A pillanat egyedisége és egyszerisége – mint az emberé is – arra szólít fel, hogy felelős legyek érte. Átérezzem a súlyát minden döntésemnek, mivel csak én és csak most tudok a pillanatnyi helyzet által számomra feltett kérdésre válaszolni. Az én válaszom és én emiatt pótolhatatlanok vagyunk. Csak én tudom itt és most azt az alkotó beavatkozást megtenni, amire ez a szituáció meghívott. Csakis én élhetem meg ezt az élményt. Csakis én szenvedhetem el a sorsom általa rám kiszabott szenvedést. A lényeg abban van, hogy hogyan teszem meg mindezeket.
A szenvedés ilyetén való hozzáállása lehetővé teszi, hogy akár a koncentrációs táborbeli borzalmakkal is szembe lehessen nézni. Ily módon semmilyen szenvedést, nyomorúságot nem kell lekicsinyelni. A szenvedés Frankl és társai számára feladattá vált. A szenvedés minden szenvedő számára feladat, amelyben értelmet kell találni. Ez az értelem kapcsolódhat egy pozitív jövőképhez, nevezetesen, hogy azért kell magamat megtartanom minél inkább testi-lelki épségben, mert vár rám valaki vagy valami. Pótolhatatlanságom folytán várhat rám egy nagy mű, melyet csak én hozhatok létre, egy tett, amit csak én vihetek végbe, vagy egy szeretett személy, aki a szeretetemre vár, aki engem szeretni akar.

Lelki keszonbetegség

A koncentrációs táborból szabadultakon megfigyelhető volt, hogy a visszatérés a hétköznapi életbe nem ment simán. Előfordult, hogy a felszabadulás után is sokan megmaradtak az erőszak, hatalom és elnyomás világában, csak most ők kerültek „nyerő” pozícióba. A „primitívebb természetű emberek” arra használták fel a szabadságukat, hogy másoknak kárt okozzanak. Frankl egyfajta lelki keszonbetegséghez hasonlította, amikor az óriási mértékű lelki nyomás alól hirtelen kikerültek a foglyok. A fent említett torzuláson kívül a veszélyt a csalódás és az elkeseredettség okozta a hazatérő táborlakóknál. Ezek a veszélyek ma is léteznek, ha valaki nagy lelki nyomorgatás alól kerül ki hirtelen.

A céltalanság

A koncentrációs táborbeli tapasztalatok a mai társadalmi helyzetben is nagyon értékesek. A céltalanság, az értelmetlenségérzés és következményeik az egész emberiséget érintik. Frankl 1983-ban tartott előadásában több vizsgálatra hivatkozva jelenti ki, hogy a céltalanság világméretű. Az ő megfogalmazásában: „A céltalanság érzete unalom és közöny formájában jelenik meg, amikor is az unalom az érdeklődés hiányával definiálható, vagyis a világ dolgai iránti érdektelenséggel, míg a közönyt a kezdeményezés hiányával lehet definiálni, tehát a világon valamit változtatni akaró kezdeményezés hiányával.”
A céltalanságról panaszkodó emberek nagy része anyagi jólétben él, megvan mindene, amire az élethez szüksége van, mégsem tudja miért is éljen. A munkanélkülieknél, főként a szegényebb országokban más a helyzet. A munka hiánya miatt haszontalanságérzet gyötri, és a fogyatkozó vagyon társadalmi lecsúszást eredményezhet, amihez értékvesztés érzete társul. A munkanélküliség számos embernél apátiát eredményez. Frankl elsőként írta le és munkanélküliség-neurózisnak nevezte el ezt a jelenséget.
Ez a jelenség a céltalanság, a jövőtlenség az értelmetlen élet érzetét vonja maga után. Ez azt eredményezi, hogy az illető értelemkeresés helyett boldogságra vadászik. A boldogság és az öröm az értelemmel telített élet mellékterméke. A boldogság elérése közvetlenül nem lehetséges, csupán pillanatnyi örömszerzésként idézhető elő, melynek elmúlásával még mélyebbre zuhan az ember. Ez utóbbit elkerülendő a boldogtalan ember ismétli örömszerző viselkedését, melytől mindezek miatt függővé válik (lásd szenvedélybetegségek).
A cél a logoterápiában egy konkrét helyzetben értelmezhető. A célmegvalósítás minden szituáció egyedi és egyszeri megoldását jelenti, melyet csak az az ember tud véghezvinni, aki ezt a kihívást az élettől megkapta. Minél általánosabb egy cél, annál kevésbé megfogható. Mindemellett beszélünk egy „végső” célról is. A egyedi helyzetek konkrét céljai úgy viszonyulnak a „végső” célhoz, mint a filmkockák az egész filmhez: „ennek célja is csak akkor világosodik meg, amikor többé-kevésbé a »happy end« felé közeledünk.” Azonban ehhez arra van szükség, hogy életünk minden képkockáját megéljük, vagyis pillanatról pillanatra megvalósítsuk a konkrét célokat. Mindehhez egyrészt figyelmesnek, másrészt türelmesnek kell lennünk, a moziban az előadás végéig, életünkben pedig „halálunk órájáig”.

A munkanélküliség-neurózis

A munka gyakran az a terület, ahol az egyén alkotói értékek megvalósításában tevékenyen talál értelemet életének. A legtöbb ember a munkája révén kapcsolódik a közösséghez. Viszont nagyon fontos tudatosítani, hogy nem maga a konkrét foglalkozás tesz kiteljesedetté. A közösségnek nyújtott teljesítmény független attól, hogy milyen foglalkozás keretében valósítja meg az ember. A foglalkozás és a munka csupán lehetőséget teremt az értelmes életre. Az a személyes és egyedi vonás, amit az illető beletesz a munkájába, teszi azt teljesítménnyé. A hivatásukban megcsömörlött, vagy munkájuk miatt magukat értéktelennek tartó emberek sok esetben vágynak valamely értelmes, hasznos munkára, általában segítő foglalkozásúak vagy népszerűek szeretnének lenni. Úgy érzik, ez áll életük kiteljesedésének útjában. „Ez a munka értelmének félreértése, vagy pedig önámítás. Azokban az esetekben, amikor egy konkrét hivatás nem elégít ki, a hiba nem a hivatásban van, hanem az emberben.” Önmagában a hivatás nem teszi az embert pótolhatatlanná, csak esélyt ad erre. Amit az ember a munkájába, mint pluszt beletesz, teszi őt nélkülözhetetlenné. Az ápolónő feladata kicserélni az ágytálakat, bevinni az ételt stb. Csupa-csupa hasznos munka, de önmagában nem elégít ki. Azonban amikor az előírt dolgán túl valami személyeset is belevisz, van egy-két jó szava egy súlyos beteghez, ott nyílik esély arra, hogy a hivatás révén élete értelmet kapjon. Minden hivatás megadja ezt az esélyt. A helyettesíthetetlenség és pótolhatatlanság, az egyszeriség és egyediség megnyilvánulása mindig az emberen múlik, azon, ki dolgozik és hogyan, nem azon, hogy mit dolgozik.
A mai munkakörülmények között gyakran eltorzul az alkotóérték-megvalósítás általi értelemteremtés a hivatásban. Nehéz helyzetben vannak azok, akik napi nyolc órában ugyanazt a mozdulatsorozatot végzik el, mintegy gépiesen, és a munkáltató célja szerint minél pontosabban ismételve. Számukra Frankl szerint a munka valóban kenyérkereset, és nem több. Ők a szabadidejükben tudnak alkotó értékek által kiteljesedni. Bár sok esetben a fárasztó munka után csak a pihenésre vágynak.
Nem csak a munkanélküliség szubjektív önértékcsökkenése hozza létre az apátiát. Előfordulhat, hogy egy eleve neurózisra hajlamos egyén a munkanélküliséget, mint eszközt felhasználja arra, hogy felmentse magát az életben, nemcsak a hivatásban elszenvedett kudarcaiért. Természetesen saját hibáit a munkanélküliségnek tudja be. „Ha lenne munkám, minden rendben lenne.” Persze a munkanélküliség helyére néhány más dolgot is behelyettesíthetünk. „Ha lenne párkapcsolatom, minden szép és jó lenne.” „Ha milliomos lennék, minden könnyű lenne.” Számos kifogást lehet találni, melyekre fogják, fogjuk, hogy életünkért, életünk bizonyos területeiért miért nem vállalunk felelősséget. Ilyen esetben az illető elengedi magát. Úgy gondolja, hogy nem lehet tőle elvárni semmit, ő sem vár el magától semmit.
„A munkanélküliség neurózis, mint minden neurotikus tünet, következmény.” Egy szellemi állásfoglalás következménye, szabad döntés, hiszen nem kell minden munkanélkülinek neurózisba esnie. Nem kell minden szinglinek depressziósnak lennie. Nem kell minden létminimum alatt keresőnek apátiába zuhannia. A munkanélküli ebben a helyzetben is találhat értelmes elfoglaltságot. A felmérések is igazolják, hogy ha a munkanélküliek valahol önkéntesként, ingyen kezdenek dolgozni, akkor  hirtelen kigyógyulnak az apátiából. Az értelmes tevékenység a pótolhatatlanság érzésével ajándékoz meg. Aki ezt teszi, megértette, hogy élete nem merül ki a foglalkozás szerinti munkában.
A munkanélküli választhat: hagyja, hogy sorsa irányítsa őt, és apatikus lesz, vagy felülemelkedik helyzetén. A belső tartást megőrzők csoportja több eséllyel talál újra állást, mint az apatikusoké. A fizikai egészségük is jobb. Az orvosok ismerik azt a gyakori jelenséget, amikor a nyugdíjazás után az emberek hirtelen különféle betegségeket produkálnak.

A szenvedélybetegségek

Aki az értelmetlenség érzetét szeretné elnyomni a mai világban, számtalan lehetőséget talál erre. Az egyik legkézenfekvőbb a valódi teljesítmény, az értelmes élet felett-miatt érzett öröm helyett magának az örömnek a hajszolása. A pillanatnyi jó érzés válik a legfontosabbá, és mivel utána nagyobb az ürességérzet, ezért ismétlésre csábít. Megérkeztünk a szenvedélybetegségekhez.
Elisabeth Lukas könyvében a logoterápia szellemében olvashatunk a szenvedélybetegségről. A szenvedélybeteg a jó érzéstől függ. Az életben a kellemes és a kellemetlen érzések folyamatosan váltogatják egymást. Természetesen egyik sem lehet indok egy tett megtételére, vagy nem megtételére. Amikor cselekszünk, amennyiben a lelkiismeretünket követjük, sohasem azt vesszük figyelembe, hogy a cselekedet kellemes vagy kellemetlen érzéssel fog-e járni. Azt keressük, mi az erre a helyzetre adható legértelmesebb, leghelyesebb válasz. Sajnos a mai korban az emberek frusztrációtoleranciája nagymértékben lecsökkent, emiatt a kellemes érzelmi állapotban igyekeznek maradni. Ezt úgy próbálják elérni, hogy a kellemes érzés elmúlásakor azt mesterségesen feltuningolják valamilyen kábítószerrel. A hatás rövid életű, és utána még rosszabb érzés keletkezik, mint amit elkerülni szeretett volna elkerülni a fogyasztó. A bódítás eszköze lehet más tevékenység is: tévénézés, szerencsejáték, diszkóba járás, szex stb.
A logoterápia szenvedélybetegekről vallott nézeteihez érdemes megismerni egy érdekes megfigyelést. A múlt század nyolcvanas éveiben az Egyesült Államokban 400 drogprevenciós programot végeztek el, mindenféle eredmény nélkül. Viszont két másik, iskolás csoportokra írt program, melyek nem a drogprevenciót célozták meg, abban is sikereket ért el. Az egyik program a gyerekek önbecsülésének növelését tűzte ki célul. Olyan üzeneteket közvetítettek: „Az ember belülről érzi, milyen frizura, ruha áll neki jól, ezért nincs szüksége arra, hogy vakon behódoljon a divatnak. Annál azonban többre becsüli magát, hogy szakadt, piszkos ruhákban járjon csak azért, hogy másokkal szembeni tiltakozását kifejezze.” Az önmagával kapcsolatos felelősségérzet védőfaktorként működött a fiataloknál. A másik program az „Egymás iránti kölcsönös felelősségérzet fokozása gyerekközösségeken belül” címet viselte. Olyan kis létszámú osztályokat hoztak létre, melyek a múlt században voltak jellemzőek falvakban, vagyis több korosztály tartozott egy csoportba. A tanító egy szinttel foglalkozott egyszerre, míg a többiek önállóan dolgoztak kisebb feladatokon. A helyzet azt eredményezte, hogy a nagyobbak segítettek a kisebbeknek, az okosabbak a butábbaknak, amikor a tanító nem ért rá. A gyerekektől nagyfokú toleranciát kívánt ez a fajta oktatás. Összefoglalva: az egymás iránt érzett felelősségérzet szintén megóv a kábítószer okozta szenvedélybetegségtől.
Visszatérve a szenvedélybeteg problémájára, a gyógyuláshoz le kellene mondania a pillanatnyi élvezetről, amire betegsége folytán egyre izzóbb vággyal törekszik. Mi képes rábírni őt ekkora áldozatra? Általában a saját magáért érzett felelősség nem, amúgy sincs éppen túl sok belőle. Ámde a szenvedélybetegség nem csak őt érinti, hanem a környezete is megszenvedi. Képes-e egy másik emberért lemondani szenvedélyéről? A tapasztalat szerint erre több esély van. Egyik legismertebb példa az a kismama, aki minden további nélkül lemond a dohányzásról születendő gyermeke érdekében.
Más pszichológiai irányzatok általában az egyén önbecsülését igyekeznek megerősíteni, mely szenvedélybetegek esetében kevéssé, vagy egyáltalán nem hatékony. A logoterápia célja az egyén másra, az önmagán kívülire való irányultságát, a világ iránti fogékonyságát növelni, ezért olyan sikeres a szenvedélybetegségek kezelésében. A tapasztalatok szerint a szenvedélybetegeken a közösségbe való tartozás révén lehet a legjobban segíteni. „Az érzelemek manipulálása, amiről az érintett áldozatképpen a közösség javára lemond, fokozatosan veszít jelentőségéből, mert manipulációmentes pozitív érzések lépnek a helyébe, mint a barátság, a valahova tartozás, az otthonosság és a fontosság érzete. S ha a hangulat rosszra fordul, bravúros túlélése megtanulható.” Erre szolgálnak az Anonim Alkoholisták találkozói is.
Az egyes emberrel foglalkozó terápiák hatékonysága nem túl magas, még akkor sem, ha a családtagokat is bevonják. A szenvedélybeteg környezete is sérült, sokszor sok évnyi küszködés során. A családtagok szenvednek attól, hogy tönkremenni látják szerettüket, attól, hogy nem tudnak, tudtak minden helyzetben megfelelően reagálni a beteg megnyilvánulásaira, és a sok csalódástól, ami az újabb és újabb visszaesésekkor következett be.

„A logoterápia nem hisz abban, hogy az ember a környezeti befolyások terméke. Továbbmenve: vallja, hogy a szenvedélybeteg pontosan addig fog ragaszkodni drogfüggőségéhez, ameddig saját magát úgy határozza meg, mint aki környezetétől és annak befolyásaitól függ. Akkor fog meggyógyulni, ha elismeri, hogy élete a saját kezében van, és ő maga a felelős érte.”
Victor Frankl

    „Aki ma gondolatot vet,
Holnap tettet arat,
Holnapután a megszokást,
Aztán a jellemet,
S végül a maga sorsát.
Ezért kell meggondolnunk,
Hogy mit vetünk ma,
S tudnunk kell
– ma! –,
Hogy a sorsunkat egyszer
A kezünkbe adták.”
Gottfried Keller

(folytatása következik)
Szili Zsuzsanna

Felhasznált és ajánlott irodalom: Viktor Frankl: …mégis mondj igent az életre, Orvosi Lélekgondozás, Az ember az értelemre irányuló kérdéssel szemben; Elisabeth Lukas: Hol találod oltalmadat?

Logoterápia és egzisztenciaanalízis – a modern kor pszichoterápiája 4. rész

Bevezető gyanánt…

A logoterápia szerint az emberi lét értelmét az értékek megvalósítása adja. Ahogy arról a korábbi cikkekben is szó volt, Frankl háromféle értékmegvalósításról beszél: az alkotói, az élmény- és a beállítódási értékekről. Az alkotói értékek által aktív módon nyilvánul meg az ember egyedisége és egyszerisége. A szerelem, illetve a szeretettség útján élményérték formájában valósul meg az, amiért amúgy meg kéne dolgoznunk. „Itt mindenfajta saját hozzájárulás, saját »érdem« nélkül – mintegy kegyelmi úton – részesülünk abból a beteljesedésből, amely egyediségünk és egyszeriségünk megvalósulásában rejlik. (…) Emberi alakként az őt szerető számára helyettesíthetetlen, pótolhatatlan anélkül, hogy ezért bármit kellett volna tennie. Akit szeretnek, nem tehet arról, hogy eközben megvalósul az, ami személyében egyszeri és egyedi, tehát személyiségének értéke. A szerelem nem »érdem«, hanem kegyelem.”

A háromféle „szeretet”

A logoterápia megközelítésében az ember test, lélek és szellem hármasából áll. Ennek megfelelően a „szeretett” személy iránti hozzáállás is háromféle lehet. Ezek közül a legprimitívebb a szexuális beállítódás. A szexuális ingert itt a másik ember testi megjelenése váltja ki. A szexuális beállítódású emberben a másik külseje szexuális ösztönreakciót vált ki. A logoterápia fogalomkészletében a második típus az erotikus beállítódás. Míg a szexuális beállítódású ember pusztán szexuálisan kíván meg valakit, addig az erotikus beállítódású ember ennél többet lát a partnerében. A testi vonzalmon túl a másik lelki tulajdonságaiba szeret bele. „Aki tehát szerelmes, nem testileg van izgalomban, hanem lelkileg, emocionálisan, a partner sajátos, de nem egyedi pszichéje – mondjuk, meghatározott lelki jellemvonásai – révén.  (…) Ám ez sem hatol el a másik személy magjáig. Ezt csak a harmadik lehetséges beállítódási forma: a valódi szerelem éri el.” Ami ilyen esetben megérinti a szerelmest, az a testi és lelki tulajdonságok mögött rejlő szellemi személy. „A szerelem eszerint a szeretett ember szellemi személyére való közvetlen beállítódás.” A szellemi személy a testiség és a lelkiség együttes jelenléte által érzékelhető. A szexuális beállítódású ember csak a másik testi oldalát látja, az erotikus beállítódású ember már a másik pszichéjét is, de egyikük sem észleli a lényeget. A lényeget, ami a megnyilvánulás mögött van, de ugyanakkor teljes mértékben hozzá tartozik. A szellemi személy a testit mint külső ruhát, a lelkit pedig mint „belső” ruhát viseli. „Míg a szexuális beállítódású embernek vagy a szerelmesnek tetszik a partneren egy-egy testi jellegzetesség vagy lelki tulajdonság, tehát amivel ez az ember rendelkezik, a szerető ember nem csupán a szeretett emberen szeret valamit, hanem őt magát szereti; nem a szeretett személy valamijét, hanem éppen azt, ami ő.” A partner ezért számára kicserélhetetlen.
Ami igazán emberi

A szeretet sajátosan emberi jelenség. Nem figyelhető meg az állatvilágban, ezért nem is vezethető le ösztönös erőkből, ahogyan azt a pszichoanalízis teszi. Az állatok ösztöneik alapján vonzódnak egymáshoz vagy az emberhez. A szeretetre semmi sem kényszerít, és senki sem kényszeríthet, különben már nem is hívhatjuk szeretetnek. A szeretet eredeti is, nem csak a szexuális ösztön szublimálása. Már csak azért sem, mert pontosan a szeretet az előfeltétele annak a folyamatnak, mely a szexualitás szublimálásához vezet, „a szexualitás fokozatos integrációja a fejlődés és az érés során.”
A szeretet szellemi személyre való irányultsága könnyen igazolható egy egyszerű példával. Tegyük fel, hogy valaki elveszít egy szeretett személyt halál vagy hosszú utazás miatt. Ha ebben az esetben azt ajánlanák neki, hogy kap egy dublőrt, aki mind testi jellegzetességeiben, mind lelki tulajdonságaiban megegyezik a szeretett személlyel, és vigye át rá a szeretetét, minden bizonnyal azt mondaná, hogy erre nem képes. Amikor a szeretett személyre gondol, bár lelki szemei előtt a másik pszichofizikuma jelenik meg, mégsem ahhoz kötődik, hanem annak egyediségéhez. Soha nem elégedne meg tehát egy helyettessel. Viszont a csak szerelmes, vagy csupán szexuális ösztöntől vezérelt ember számára elfogadható lenne egy ilyen dublőr.
„A szellemi személy az igazi szerelmi beállítódás tárgyaként az igazán szerető ember számára pótolhatatlan és kicserélhetetlen, hiszen egyszeri és egyedi.” Emiatt a szeretet tartóssága önmagától biztosítva van. „Hisz egy-egy testi állapot elmúlik, egy-egy lelki állapot sem tartósabb; az a testi állapot, amelyet a szexuális izgalom jelent, átmeneti, sőt, a szerelmesnek hívott lelki állapot sem szokott kitartani.” A szellemi személy megragadása, amennyiben megtörténik, örökérvényű, hiszen a másik egyedisége és egyszerisége is az.

A szeretet és a halál


A szeretet, mivel a lényegre koncentrál és nem a létre, túléli a szeretett személy életét. Akit szeretünk, azt halála után is szeretni fogjuk. „Az ő egyedi valója, mint minden lényiség, időtlen, ezáltal nem mulandó. A szerető számára a szeretett személy lényege mellett háttérbe szorul annak valósága. Emiatt a szeretett személy halála valójában sohasem fogható fel számára teljesen, mint ahogy saját halála sem.”
Frankl  Max Scheler munkájára hivatkozik, melyben a szerző kifejti, hogy amennyiben a szeretett személyt valóban megismerjük, úgy már életében több „adatik meg belőle”, mint a testi megjelenése. Emiatt halála után nem azt mondjuk, hogy a személy nem létezik többé, hanem azt, hogy nem tud többé megnyilvánulni.
A szerelem és a test

Mindemellett nem azt mondja a logoterápia, hogy a szeretet fizikai megnyilvánulása nem fontos. „Annyiban azonban független a testiségtől, hogy nincs ráutalva.” A párkapcsolati szerelemben a szexualitás csupán kifejezési eszköz, nem öncél. Elvileg a szerelem testiség nélkül is fennmaradhat. Természetesen a szerelem keresi szexualitásbeli megnyilvánulását, ahol erre lehetősége van, de le is tud mondani róla, és ettől nem következik be elhidegülés. A szellemi személy a magja annak a megnyilvánulásnak, melyet egy emberből tapasztalunk. A belső rétegek az egyre külsőbb rétegeikben juttatják kifejezésre saját magukat. „A test egy embernél valamennyire ki tudja fejezni a karaktert (valamit a lélekből), a karakter pedig a személyt (valamit a szellemből). A szellemi a testin és a lelkin keresztül jut, illetve törekszik kifejezésre.” Ily módon a partner számára a szeretett személy testisége és lelkisége szimbóluma a belső magjának, lényegének. Az igazi szerelemnek nincs szüksége a testiségre. Sem azért, hogy felébredjen, sem azért, hogy beteljesüljön, viszont mindkettőhöz felhasználja azt.
„Az ösztöneiben biztos emberre hat a partner testisége, de ez nem azt jelenti, hogy az alapján választ.” A test és a lélek, mivel a szellem kifejeződései, megmutatnak valamit a szellemi személyről, és jelentőségük van a partnerválasztásnál. Az ösztönösen tetszőt előnyben részesítjük. „Mindig bizonyos testi sajátságok vagy meghatározott jegyeket magukon viselő lelki vonások vezetik el a majdani szerető embert egy adott – számára adott – partnerhez.”
A valódi szerelem, amennyiben meg tud nyilvánulni a szexualitásban, felhasználja azt beteljesüléséhez. A szexuális együttlét így a szellemi viszony kifejezési eszköze.

A külső szépségről

A szerelem független a testi kinézettől. A fizikai megnyilvánulás milyensége független attól, hogy valaki szerethető-e vagy sem. Emiatt a logoterápia fenntartásokkal kezeli a kozmetikai törekvéseket. Ha egy embert szeretnek, akkor úgy szeretik, ahogy van, abban a testben, hiszen az is szorosan hozzátartozik. „Egy hálóing sem »önmagában« hat a férfira, azt csak a szeretett asszonyon tartja szépnek.” Frankl már a múlt század közepén találkozott plasztikai műtétre vágyó emberekkel, akik ettől reméltek jobb szerelmi életet. A tendencia a test megváltoztatására csak tovább növekszik. Látszólag a világízlés is efelé halad, de valójában gyakori tapasztalat, hogy például a mellplasztika nem éri el az áhított célt: a több önbizalmat, vagy nem biztosítja a férfi szerelmét.
Természetes, hogy aki csúnyának tartja magát és sikertelen a szerelemben, felértékeli a testi tulajdonságok fontosságát. Erőltetné a „témát”, ám ezzel nem segíti elő annak alakulását. A görcsös akarás által általában még rosszabb lesz a helyzet. Egyrészről a szerelem nem az egyetlen út a boldogsághoz. Az alkotói értékek megvalósítása útján kiteljesedett élet élhető akkor is, ha nincs, vagy aktuálisan nincs szerelmi kapcsolat. Mindez persze csak akkor igaz, amennyiben nem önsorsrontásról van szó. Másrészről a neurotikus ember hajlamos lemondani a szerelemről néhány sikertelen kísérlet után. Azt állítja: nekem ez úgysem megy, ezt nem nekem találták ki. Az is lehet, hogy bár látszólag törekszik, belül mégis lemondott az egészről. Megfeledkezik arról, hogy soha nem lehet tudni, mit hoz a holnap, illetve arról is, hogy a szerelemben mennyivel fontosabb a külsőnél a személyiség. Számtalan példát láthatunk, hogy külsőre kevésbé előnyös emberek boldog párkapcsolatban élnek.
Veszélyeket rejt ez a fajta lemondás. A külsőleg előnytelen külsejű ember, vagy aki annak hiszi magát, túl- vagy alulértékeli a szerelem jelentőségét. Mindkettő boldogtalansághoz vezet. Aki túlértékeli, pont ezáltal nem veszi észre a kínálkozó lehetőségeket. A boldogságra való görcsös törekvés még jobban eltávolít attól. Aki alulértékeli, az az el nem ért vagy látszólag elérhetetlen lebecsülésével kábítja magát. Ugyanolyan függő, mint a túlértékelő. A pozitív hozzáállás oldottságot eredményez, ami kiemeli az ember személyiségét, ezzel adva a legtöbb esélyt a számára megfelelő partner bevonzásához.
Mellesleg a testiség túlhangsúlyozása társadalmi jelenség. Összefüggésbe hozható azzal, hogy az emberek nem becsülik egymást mint embert. Gondoljunk bele: ha valakit úgy jellemzünk, hogy szép asszony, azzal egyrészről elismerjük a számunkra tetszőt, és le is degradáljuk őt mint személyt. Hiszen ő sokkal több, mint a fizikai külseje, és egy ilyen jellemzéssel a lényegi részéről semmit sem mondunk. Így saját magunkat is lebecsüljük. Elképzelhető, hogy a viszonylag alacsonyabb értékelési területen adott pozitív értékelés a magasabb értékelési területen adott negatív értékelést leplezi. „Ha valakivel kapcsolatban kizárólag a szépségéről beszélek, ez nem csak azt jelenti, hogy a szellemi értékeiről nem tudok mit mondani, hanem azt is, hogy a szellemi értékei nem érdekelnek, azok számomra egyáltalán nem értékesek.”

A flört

Amikor csak egy éjszakára kell valaki, amikor nem fontos, hogy hívják, mire van tehetsége, vagy mit akar elérni az életben, amikor a másik csupán egy szexuális vágyat kielégítő személytelen férfi vagy nő, akkor nem beszélhetünk szerelemről. Ez a többség számára nyilvánvaló. Ámde Frankl továbbmegy, és azt állítja, mindenfajta flört önkéntelenül is elnéz a partner lényege mellett. „Menekül a valódi szerelem kötelező jellege, a partnerrel való igazi összetartozási érzés és az ezzel együtt járó felelősség elől – a kollektívhoz, az éppen előnyben részesített »típushoz«, amelyet az aktuális partner többé-kevésbé véletlenszerűen képvisel.” A típus a fontos, nem a személy. Sokan nemcsak flörtben, hanem párkapcsolatban is ezt választják, félve az elköteleződéstől. Hiszen a személytelen embert nem kell szeretni, viszont lehet birtokolni. Frankl szerint az ilyen erotikus viszonyokban a hűtlenség nemcsak lehetőség, hanem szükséglet is. „Ahol ugyanis hiányzik a szerelmi boldogság minősége, ott a szexuális gyönyör mennyiségének kell ezt kompenzálnia.”
Azok a szófordulatok, melyek oly jellemzőek mostanában, jól kifejezik az ilyen kapcsolatok valódi mivoltát: megkaptam a nőt, ez is megvolt stb. A lényeg: birtoklásról van szó. Természetesen a nő partner ebben, megpróbál minél személytelenebbé válni, hogy ezzel is megkönnyítse a férfi dolgát. A divatos frizurával, öltözködéssel, kifestéssel elrejti valódi önmagát, beleáll a személytelen szerepbe. „A külsejével való törődés teljesen leköti, azt akarja, hogy elvegyék, viszont egyáltalán nem akarja, hogy komolyan is vegyék, annak, ami valójában: egyedi, egyszeri embernek. Neme képviselője akar lenni, ezért testiségét állítja előtérbe.” A minta gyakran a sztárok világából jön. Az aktuális divattípust hűen követve a nő hűtlenné válik önmagához.

A hűség

A valódi szerelemnél a két ember egymást keresi, nem pedig egy típust. Pontosan a másik egyedisége és egyszerisége ragadja meg figyelmüket, érdekli őket, táplálja az egymás iránti szeretetet, szerelmet. Emiatt a valódi szerelemnél a hűség eleve biztosítva van. A szerelem a partner egyedisége és egyszerisége által az „örök szerelem” érzetét hozza el. Természetesen az ember a szerelemben is tévedhet. Ez a lehetőség minden esetben fennáll, mégsem indulhatunk ki ebből. A teljesség érzetét csak a mindhárom szinten megvalósuló szerelem hozza el, emiatt minden kapcsolatban ezt érdemes keresni. Előfordulhat, hogy a partner méltatlanná válik szerelmünkre, akkor „kiszerethetünk” belőle. Bár, ha tényleg felfedeztük egyediségét és egyszeriségét, akkor a szeretet feléje örökre megmaradhat, csak partnerkapcsolatra nem törekszünk vele.
A fentiek miatt a valódi szerelem csak monogám kapcsolatban valósulhat meg. „A szerelem a belső összekötöttség érzése, a házasság formájában a monogám kapcsolat pedig a külvilág irányában megnyilvánuló összekötöttség.” A házasságkötés Frankl szerint több, mint magánügy. Érinti a közösséget, melynek a pár tagja, és a társadalmat is, mely azt hivatalossá teszi. A házasság az ő megfogalmazásában egy szellemi munkaközösség.

A jó döntés

A házassági döntéshez nem csak az elköteleződés és a hűség képességére van szükség, hanem arra is, hogy tudjuk, kit választunk. A megismerés mindhárom szinten fontos. Az embernek pszichoszexuális érése során tehát meg kell tanulnia a hűséget, és erotikai emberismerettel is rendelkeznie kell, hogy a megfelelő partnert tudja választani. Ez a kettős követelmény sokszor nehéz döntés elé állítja a fiatalt: maradjon benne meglévő kapcsolatában, hogy minél előbb elsajátítsa a hűséget, vagy lépjen ki, hogy ismereteket szerezzen egy másik partnerrel való kapcsolat során. A kérdést sokkal könnyebb megválaszolni, ha fordítva tesszük fel. Esetleg azért akar kilépni egy amúgy jól működő kapcsolatból, mert fél az elköteleződéstől? Vagy azért marad benne egy már túlhordott kapcsolatban, mert fél a szakítás utáni egyedülléttől?

A szerelem általi gazdagodás

Az embert meghatározhatjuk a lényeg és az érték oldaláról is. Lényege szerint az ember egyedi és egyszeri létező, erre a létezőre irányul a szerelem. Az értékmegközelítésben viszont felbukkan egy újabb aspektus, a lehetőségek aspektusa. Az embernek lehetősége van értékek megvalósítására és (ezáltal) önmaga megvalósítására. A szerelem megmutatja az ember eme lehetőségét. Látja, kivé lehet, válhat, mit valósíthat meg szerelme. „A szerelem nevű szellemi aktus rejtélyességéhez tartozik, hogy az ember lényeg szerinti képéből az értékek szerinti képe is kiolvasható.” A lehetőségek elővételezése nem kalkuláció, mivel kalkulálni csak tényekkel lehet. A lehetőségek kívül esnek a kiszámíthatóságon. Az észnek itt nem osztunk szerepet.
A logoterápia szerint az ember felül tud emelkedni testi és lelki beállítottságán. Vagyis „az ember igazából akkor kezd el ember lenni, amikor már nem lehet az adott valóságból és a természeti kötöttségekből meghatározni, hanem ő maga a neki adott lehetőség. Az az állítás, hogy a szenvedélyes ember kiszámíthatatlan ebből a szempontból, nem találó. Inkább fordítva igaz: éppen ösztöntermészete alapján kiszámítható az ember!” A fentiek miatt az észvezérelt, „számítgató” ember az igazán kiszámítható. Az igazi ember ezzel szemben nem kiszámítható, minden pillanatban lehetőségek tárházából választhat. Létével azonosítja magát, és a létezés a tények és ösztönök világából nem levezethető.
Az ember gazdagodik azáltal, hogy őt szeretik, azért is, mert egyre inkább méltóvá akar válni ahhoz a képhez, mely szerelmesében róla él. „Szeretni valakit annyi, mint úgy látni, ahogyan őt Isten elgondolta.” (Dosztojevszkij) A lehetőségek, melyeket benne lát, megvalósításra kerülnek, az előfeltételezés segíti a kiteljesedést. (A rossz dolgok előfeltételezése is ugyanígy hat a világban, a félelmeink létrehívják önmagukat.) A másik képének betöltésére való törekvés a szerelemben – és csakis a szerelemben – gyümölcsözővé válik. A lehetőségeik megvalósítása miatt a szeretők egyre inkább olyanná válnak, amilyennek Isten elgondolta őket. „A kölcsönös szerelem egyenesen teremtő erejű.”

A boldogtalan szerelem

Egyrészről gazdagodik az ember azáltal, ha szeretik, de azáltal is, ha ő szeret. A „boldogtalan” szerelem önellentmondás. Hiszen vagy szeretek, és ezáltal gazdagodom, akár viszontszeretnek, akár nem, vagy nem szeretek igazán, csak a másik valamely testi vagy lelki tulajdonsága vonz. Ebben az esetben lehetséges a boldogtalanság, csak nem szerelemről van szó. A boldogtalan szerelem mögött egyfajta túlérzékenység húzódik meg. „Túlértékelődik az élmény kellemes vagy kellemetlen volta – előjele – ahhoz képest, hogy az élmény tartalma szempontjából mennyire jelentős.” Az életben is gyakran úgy vagyunk, mint a színházban: a tragikus darabok mélyebb benyomást tesznek ránk, mint a vígjátékok. A boldogtalan szerelem érettebbé tesz, többnyire ezek révén növünk fel. „A szerelemben megtapasztalt belső gazdagodás egyáltalán nem mentes belső feszültségektől.” A neurotikus felnőtt ezek elől menekül, ezzel próbálva megóvni magát további csalódásoktól. „Szerencsétlenül végződött szerelemi élménye mögé rejtőzik, a jövő boldogság-esélyei elől menekül a múlt boldogtalanságába. Ahelyett, hogy tovább keresne, amíg csak az igazit meg nem találja, feladja a kutatást.” Már csak a valószínűség elve alapján is érdemes tovább próbálkozni, hiszen néhány boldogtalan kezdeményezést biztosan követ egy sikeres. Érdemes itt is hangsúlyozni az élet, így a szerelem feladat jellegét, amelyet a sors kérdésként állít elénk – a válasz pedig rajtunk áll.

A féltékenység

Még a viszontszerelmi kapcsolatokba is vegyülhet „boldogtalanság”, amikor a féltékenység felüti a fejét. Természetesen itt sem igazi szerelemről van szó, hanem a másik birtoklása a cél. Csak akkor félhetek valaminek vagy valakinek az elvesztésétől, ha az enyém. Ha viszont birtoklom, akkor lefokozom. A valódi szerelem a másik egyediségét és egyszeriségét ragadja meg, ezért a féltékenység eleve kizárt. Nincs ok összehasonlítani magát bárkivel, hiszen ő van szeretve, nem egy tulajdonsága. Gyakori az „előzőek” iránti féltékenység, amikor a partner az „első” akar lenni. Vagy az „utolsó”. Az összehasonlítgatás soha nem vezet eredményre, nem hozza el a „megnyugtató” ‘én vagyok a legjobb’ érzést, mivel nincs valódi összehasonlítási alap. Az emberek különböző sorsa, háttere, múltja más és más teljesítményeket követelt tőlük, a kiindulást pedig sohasem láthatjuk át teljes mértékben.
A féltékenység következő aspektusa az, hogy önbeteljesítő is tud lenni, eltávolítja a szerelmes partnert. Ahogy a hit beteljesíti önmagát, úgy a kétség is előbb-utóbb beigazolódik. Akinek hisznek, az könnyebben hű marad, mint akiről feltételezik a hűtlenséget. A hűség fontos követelmény egy kapcsolatban, de magunkra, nem a partnerre nézve elvárás. A kényszert a másik tiltakozással fogadja, és elfordul partnerétől. Mindemellett a hűtlenség lehetőséget ad a beállítódási értékek megvalósítására. A hozzáállás megváltoztatásával megvalósulhat a megbocsátás.

A várakozási félelem

A későbbi szexuális problémák melegágya a túl korai, nem a megfelelő partnerrel, nem a megfelelő időpontban lezajló első szexuális aktus. Gyakori eset, hogy a fiatal a környezet vagy a partner elvárására megy bele, holott pszichoszexuális érésében még nem tart ott. Mivel a társadalmi elvárás része, hogy a férfi „ettől férfi”, ezért számos esetben az első együttlét sikertelensége a jövőben nagyon nehezen oldható fel. A lányok kényszere: „úgy látszik, frigid vagy, akkor nem is szeretsz”. Ha attól retteg, hogy ő képtelen az élvezetre, azzal könnyen meg is teremti azt a helyzetet, hogy ne élvezze, mivel a félelem egy folyamatos önfigyelést generál, ami megakadályozza az elengedettséget. Amikor pedig a szeretete kérdőjeleződik meg, akkor a bizonyítási vágy akadályozza meg az önátadást. Mindkét probléma a várakozási félelem kialakulásához vezet. A félelem, hogy nem fog sikerülni, akár a férfinél, akár a nőnél, megmérgezi a szexualitást. A figyelem áttolódik a partnerről a szexuális aktusra. Ettől az aktus sikertelenné válik. Még a logoterápiai pszichoterápia előtt feladat megértetni a pácienssel, hogy ami történik vele, az nagyon is általános emberi viselkedés, nem pedig valamilyen súlyos, patológiás eset. Az ördögi kör sok egyéb területen is előfordul az életben. Tipikus példa erre az álmatlanságtól való félelem. Minél jobban fél az ember, annál stresszesebb állapotban van, ami pedig megakadályozza az elalvást. Ez aztán tovább fokozza a félelmet. A szexualitásában elbizonytalanodott ember magabiztosságát sok esetben már az is visszaadja, ha megérti, hogy kudarca az adott helyzetben a külső és a belső körülmények figyelembevételével teljesen normális. Frankl példaként említi, hogy ha egy jó ízlésű férfi felkeres egy prostituáltat, és ott impotensnek bizonyul, az normális, nem patológiás jelenség. „Az adott helyzetben a potenciazavar a megfelelő kulturális színvonalú embernél nagyon is elvárható, sőt, szinte kívánatos.”
Az embernek nem az a fontos, hogy élvezete legyen, hanem hogy oka legyen rá. A boldogságra való görcsös igyekezet hiábavaló, eredménytelen. A logoterápia úgy véli: „Az ember eredetileg egyáltalán nem boldog akar lenni, hanem azt akarja, hogy oka legyen a boldogságra!”
Frankl és kollégái megfigyelése szerint „ahol nem a szerelem kifejeződése a szexualitás, hanem pusztán örömszerzési eszköz, ott az örömszerzés hiúsul meg”. Minél jobban törekszünk az élvezetre, az annál inkább elillan. Frankl tapasztalata szerint a legtöbb esetben erre vezethető vissza az impotencia és a frigiditás.

A pszichoszexuális érés

Freud két fogalmat használ: az „ösztöncélt” és az „ösztöntárgyat”. A pubertás során először az „ösztöncél” jelenik meg mint érési lépés, amikor a szexuális vágyak levezetése a cél. Ilyen esetben partnerre sincs szükség, megteszi a maszturbáció. A következő fokozatnál a partner iránti vágy is megjelenik, a másik lesz az „ösztöntárgy”. A partner bármilyen lehet, „aki szexuális aktusra alkalmas és hajlandó, a prostituált is megteszi”.  Ekkor még a szexualitás nem emelkedett emberi síkra. Az emberi szinten a partner nem tárgy és nem eszköz, hanem személy. Egy felnőtt megragadhat a pszichoszexuális érés első vagy második fokán.  „Amíg az első szinten van, és azt gondolja, hogy (…) a szexuális aktus nélkül is elboldogul, onániával segít magán, és pornográfiára van szüksége. Ha nem jutott túl a második szinten, ez a promiszkuitásban való „fixálódás” formájában nyilvánul meg, és jobb híján megelégszik a prostitúcióval.” A pszichoszexuális érés visszafejlődésének tekinthetjük mindkét jelenséget. A szexipar ebből él, de sajnos erősíti is ezeket. Gyakori következmény a szexuális zavarok növekedése, különösen azért, mert a pornográfia a szexuális aktust mint egyfajta megkövetelt teljesítményt állítja be.
A mai korban az értelmetlenségérzés egyre jobban terjed, és Frankl megfigyelése szerint az ürességérzés következménye a szexuális infláció. „Mint minden infláció, ez is elértéktelenedéshez vezet.” Az elértéktelenedés a szexualitásnál az emberiesség elvesztésében rejlik. A valódi szerelemmel együtt megjelenő szexualitás a szerelem kifejezési eszköze lesz. A valódi szerelem mint ideál csak tendenciájában érvényes, „elénk van helyezve, mint a céltábla, melyet mindig a célgömbben kell látnunk, ha nem is mindig találjuk el”. (Goethe) „Amilyen ritkán képes az átlagember az igazi szerelemre, oly kevéssé és ritkán éri el az érett szerelmi élet legmagasabb fokát. Végeredményben azonban minden emberi feladat örök, és minden emberi előrelépés  a végtelenbe, egy végtelenül távoli cél felé tett lépés.”

Szili Zsuzsanna

Felhasznált és ajánlott irodalom: Viktor Frankl: Orvosi lélekgondozás, A szerelem értelméről című fejezet


Logoterápia és egzisztenciaanalízis – a modern kor pszichoterápiája 5. rész

A logoterápia és egzisztenciaanalízis tudattalannal kapcsolatos hozzáállását filozófiai, ontológiai megközelítésből érthetjük meg igazán. A személyes tudattalan fogalma és a tudattalan újszerű felfogása Franklnál nagyon lényeges a terápia szempontjából. Frankl eszméi a tapasztalatra építenek, logikailag követhetőek és bizonyíthatóak. Ő fontosnak tartotta a tudományosságot a pszichoterápia terén is. Az uralkodó freudi elmélettel összehasonlítva világlik ki igazán a logoterápia újszerűsége.
Arthur Schnitzlertől származik az a mondás, mely szerint igazából három erény van: a tárgyilagosság, a bátorság és a felelősségtudat. Frankl a három pszichoterápiás irányzatot kapcsolatba hozza a három erénnyel. Alfred Adler individuálpszichológiájához kézenfekvően adódik a bátorság erénye. A központban az ember kisebbrendűségi érzése áll, melynek leküzdésére biztatja a pácienst, mintegy bátorságot próbál önteni belé. Freud pszichoanalízise a tárgyilagossághoz kapcsolható, amennyiben a szexualitás témáját feszegette egy olyan korban, melyben az tabu volt. Tágyilagosságra volt szüksége, hogy szembenézzen egy kínos területtel, feltárva kényelmetlen és kellemetlen dolgokat. A pszichológia Freud előtt kizárta a libidó létjogosultságát.
A pszichoanalízis tárgyilagossága végül a személy tárgyiasításához vezetett. Elmélete szerint az ember mechanizmusok összessége, és ezt az elromlott „szerkezetet” az orvos tudja megjavítani. Mivel a pszichoanalízis atomisztikus hozzáállással viszonyul a lélekhez, a lelket ösztönökre, azt pedig további részösztönökre és ösztönkomponensekre osztja fel. Mindezzel viszont elveszíti a személyt: az egészet, az egységet. Az ösztönöknek önálló életet tulajdonít, egy ösztönös életet. Az én is énösztönökből épül fel. Így ami elfojtja és cenzúrázza az ösztönöket, maga is ösztönszerű. „Nos, ez épp olyan, mintha azt mondanánk, hogy az az építőmester, aki téglákból házat emelt, maga is téglákból épül fel. Már ebből a kézenfekvő hasonlatból látszik, mennyire materialista a pszichoanalitikus gondolkodásmód.”
A pszichoanalízis nemcsak atomisztikus szemléletű, hanem energiaközpontú is. Az ösztönöknek erőket tulajdonít, melyek ezáltal „kényük-kedvük” szerint hatnak az énre. Freud szavaival élve: „Az én nem úr a saját házában.” Emiatt a pszichoanalízis a létet ösztönök által hajtottnak, vezéreltnek tartja, az embert pedig végső soron  egy lelki gépnek.
Az egzisztenciaanalízis ezzel szemben egy egészen más dolgot képvisel: „a lelki gép automatikájával a szellemi létezés autonómiáját állítja szembe.” Ezzel elérkeztünk a felelősségtudathoz, melyet az egzisztenciaanalízis az emberi lét középpontjába állít.
Frankl szerint nem az embernek kell rákérdeznie az élet értelmére, hanem ő maga az élet által megkérdezett. Az ember a tetteivel válaszol az élet által neki feltett kérdésekre. Amikor ezt tesszük, felvállaljuk a sorsunk révén felkínálkozó helyzeteket, azokban helytállunk, ezáltal tulajdonképpen felelősséget vállalunk az életünkért. „Csak annyiban »miénk« a lét, amennyiben felelős létezés.” Természetesen a válaszok csak az itt és mostban érvényesek, és személyhez kötöttek.
Az egzisztenciaanalízis mint pszichoterápiás módszer főként a neurózisra ad megfelelő gyógyírt azáltal, hogy a neurotikust, aki nem látja élete értelmét, élete fontosságára fókuszálja. A logoterápia „végső célját abban látja, hogy az embert (jelen esetben különösképpen a neurotikus embert) felelőssége tudatára ébressze, vagy tudatosítsa benne a lét felelősségteljes voltát”.
Fontos kihangsúlyozni, hogy a pszichoanalízis szintén a tudatba akar emelni valamit a terápia során, de valami ösztönöst. Az egzisztenciaanalízis révén a szellemi tudatosul. „Tehát az egzisztenciaanalízis során nem valami ösztönszerű – nem az ösztönén – tudatosul, hanem a saját énem; itt nem az ösztönénben tudatosul az én, hanem az énben tudatosul önmaga: önmaga tudatába kerül – magához tér.”
Az alábbi táblázat összefoglalja a két irányzat főbb jellemzőit:

PSZICHOANALÍZIS    EGZISZTENCIAANALÍZIS
Mechanisztikus                              Autonomitás
Ösztönökből áll a személyiség    A személyiség szellemi
Az élet ösztönös reagálás             Az élet felelősségteljes döntéseken alapszik
Az ember lelki gép                        Az ember szellemi létező
A terápia során az ösztönös tudatosul       A terápia során a szellemi tudatosul

A szellemi tudattalan

Bizonyos szerzők már Frankl előtt beszámoltak a tudattalan alkotó erejéről, de a szellemi és az ösztönös nem került még szembe a tudattalanon belül. Freud a tudattalanban csak az ösztönös részt látta, az elfojtott ösztönök tartályát. „A tudattalan a valóságban nemcsak ösztönszerű, hanem szellemi is.”
A tudatos és a tudattalan határvonala átjárható. A tudatosból elfojtás révén átkerülnek tartalmak a tudattalanba, míg ez utóbbi feloldásával a tudatosba visszaemelkednek. A logoterápia megközelítésében a tulajdonképpeni emberség maga a szellemi lét, mindegy, hogy az tudatos vagy tudattalan. Mivel a szellemi lehet tudatos és tudattalan egyaránt, így maga a tudatosság nem feltétele a szelleminek, ezért a tudatosság nem kritériuma emberi mivoltunknak. (A pszichiátriai beteg, akinek nincs helyes meglátása a világról és önmagáról, ettől függetlenül ember. Az, hogy nem tudatos a környezetéről, nem ok arra, hogy őt ne tekintsük embernek és szellemivel rendelkezőnek, még ha ez a szellemi aktuálisan háttérbe is húzódik benne.)
A szellemi, ami létező, vagyis egzisztencia és a pszichofizikum, benne az ösztönök, ami a tényszerűség világába tartozik, viszont élesen szembeállítható egymással. Ez az ontológiai kérdés a pszichoterápia szempontjából is nagyon lényeges. „Hiszen a pszichoterápia azt jelenti, hogy a szellemi egzisztenciát a saját felelősség fényében újból és újból felhívjuk, és kijátsszuk a pszichofizikai törvényszerűség által megnyilvánuló, látszólag sorsszerű meghatározottság ellen.”

Az ember „felépítése”

Az ember modellje mindezek fényében egy réteges és lépcsőzetes felépítettségnek mutatkozik. A függőleges irányú lépcsőzetességgel kifejezhetjük a tudattalan, tudatelőttes és tudatos hármasságát, a koncentrikus rétegződéssel pedig a szellemi, lelki és a fizikai hármasságát. A szellemi mintegy magja a testi-lelkinek, a testi-lelki a szellemi kifejeződése.
A pszichoanalízis mélylélektani fogalmát helyesbítenünk kell a leírtak fényében. A pszichoanalízis a tudattalan ösztönös részét tárja fel, a tudattalan ösztönént. Kutatásának középpontjában az ösztönös mélyszemély áll, nem pedig a tulajdonképpeni valódi személy. Az igazi mélyszemély a szellemi személy. Viszont a szellemi személy nem reflektálható, mert csak végrehajtásaiban létező. Vagyis a szellemit csupán akkor „látjuk”, amikor a pszichofizikum által megnyilvánul, végrehajt, cselekszik. Analizálhatjuk a testi-lelki működést, a mögötte lévő szellemit nem. Emiatt az egzisztenciaanalízis fogalmán sohasem az egzisztencia analízisét érti Frankl, hanem az egzisztencián alapuló analízist.
Az egzisztencia tehát reflektálatlan és reflektálhatatlan marad. Frankl ezt úgy magarázza, hogy az egzisztencia ősjelenség. A felelősség és a tudat – a létezés aspektusai – is ősjelenségek. A lelki síkon amúgy értelmezhetetlen fogalmak, de a szellemi síkon, a létezés síkján nagyon is kezelhetőek: ősjelenségek. S mint ilyenek, nem redukálhatók tovább, illetve nem is analizálhatók, nem bonthatók további részekre. Eredetük a tudattalanban húzódik meg.

A szellemi tudattalan eredete

A szellemi személy tudattalan és a tudatos egyaránt lehet, de a fent említettek miatt a szellemi mélyszemély csak tudattalan lehet. „Mindebből nem kevesebb következik, mint az, hogy az emberi lét „központja” (a személy) tudattalan: a személy épp az eredeténél tudattalan szellem.” A helyzet hasonló, mint a szem esetében, írja Frankl, a szemben a vakfolt pont a látóideg csatlakozóhelyén van. Vagyis a szellem pontosan ott vak önmagára, ahonnan ered, ahol leginkább önmaga.
Érdekes, hogy a szellem abban a tekintetben is tudattalan, amikor tudatosság vagy tudattalanság kérdésében dönt. Ez a végső, avagy legmagasabb működése. Mindenkiben létezik egy álomőr, aki alvás vagy hipnózis közben, vagyis tudattalan állapotban is éber, tisztában van a körülöttünk zajló történésekkel. Az álomőr megvéd, ha számunkra veszélyest tapasztal. Az álomőr dönt arról, hogy tudatosuljon-e egy élmény, vagy sem. De maga az álomőr tudattalan. Viszont döntést hozni és megkülönböztetni csak szellemi létező képes. Frankl szerint tehát „a szellemi nemcsak lehet tudattalan, hanem végső soron és eredetében egyaránt tudattalannak kell lennie.”

A lelkiismeret egzisztenciaanalízise

A lelkiismeret boncolgatása lehetőséget ad arra, hogy a szellemi tudattalant még jobban összehasonlíthassuk az ösztönös tudattalannal. A lelkiismeret a szellemi tudattalan része.
A lelkiismeret alogikusnak vagy inkább prelogikusnak nevezhető. Ahogy létezik egy tudomány előtti prelogikus létfelfogás, „ugyanúgy van egy premorális értékfelfogás, amely minden kifejezett morált lényegileg megelőz – ez a lelkiismeret” .
A lelkiismeret csupán másodlagosan racionalizálható, vagyis utólagosan lehet racionalizálni, végrehajtás közben nem. Miért nem racionális a lelkiismeret? Mivel egy nem létezőre irányul. Egy olyanra irányul, ami a jelenben csupán lehetőség. „A tudat számára a létező tárul fel, a lelkiismeret számára azonban nem a létező, sokkal inkább egy még nem létező: egy létezésre váró.”
Minden lehetőség akkor tud realizálódni, ha előtte a szellemiben megjelenik, onnan elővételeződik. Ez a szellemi elővételezés a hétköznapi értelemben vett intuíció. Ez az intuíció a lelkiismeret eszköze. A lelkiismeret nem racionálisan, hanem intuitíve működik. Hasonlóképpen a szerelemhez. A szerelem is a még nem meglévőt látja a másik emberben, nem racionálisan, hanem intuitíve felismerve.
A lelkiismeret megmutatja „azt az egyet, ami kell”. „De ez az egy mindig egyetlen.” A lelkiismeret feltárja az egyedi ember számára a konkrét helyzetben teendőt. Teljesen individuálisan működik. Nevezhetnénk etikai ösztönnek, de ez nem lenne teljes mértékben helytálló, mivel a lelkiismeret lényegileg különbözik attól, amit ösztönnek hívunk. Az ösztön általános, minden helyzetre ugyanazokat a túlélési stratégiákat felvonultató működés. Az állatok ösztönei a nagy számok törvénye alapján működnek. Az válik ösztönné, ami a legtöbb esetben eredményes az ön- és a fajfenntartás szempontjából. Viszont bizonyos esetekben kifejezetten káros lehet az egyed számára, „esztelennek” tűnhet a reakció. A lelkiismeret ezzel szemben az adott szituációra adekvát más és más választ súg az embernek.  A szerelem ebben is hasonlít a lelkiismeretre: az egyedi ember értéklehetőségeit tárja fel.

A művészet

A lelkiismereten és a szerelmen kívül egy harmadik dolog is a szellemi tudattalanban gyökerezik, és intuitív módon nyilvánul meg: a művészet. A művész inspirációi a tudat által homályba vesző területről táplálkoznak. „Sőt, újra meg újra megmutatkozik, hogy a túlzott tudatosság a „tudattalanból kiinduló” alkotással interferálhat, és gyakran az erőltetett önmegfigyelés, a tudatos „megcsinálásra” irányuló akarat, amelynek a tudattalan mélységeiben magától kellene végbemennie, az alkotóművész akadályozója lesz. Ilyen esetekben fontos a pszichoterápiában segíteni a pácienst, hogy visszataláljon a tudattalanba vetett bizalmához.
Egy egyszerű példával megvilágíthatjuk, hogy milyen nehéz a kutatás számára akár utólag is a szellemi tudattalanból kiinduló jelenségek vizsgálata. Elegendő csupán egy teljesen emberi és egyszerű jelenségre gondolnunk: a viccre és a nevetésre. Ezek tudományos értelmezése nem véletlenül várat magára.
A fent említett párhuzamok összefoglalása:

Szellem/Én    Ösztönén
Belemerül a tudattalan alapjaiba    Betör a tudatosba
Szerelem, lelkiismeret, művészet    Neurózis, pszichózis

Az egzisztencianalitikus álomértelmezés

Frankl és kollégái kutatásaik során foglalkoztak álomelemzéssel is. De nem a freudi módon, vagyis az álmok tartalma mögött nem kerestek libidóproblémát. A szabad asszociáció módszerével dolgoztak, amit a pszichoanalízis használ. Az álmok elemzése során felszínre bukkant vallásos tartalmakat nem vezették vissza infantilis-szexuális eredetre. A kutatótól is elvárható a tárgyilagosság abban az értelemben, hogy számításba vegye a szellemi tudattalan tényét. Ennek segítségével a tapasztalataik szerint az álom lehet az ösztönös tudattalan és a szellemi tudattalan eszköze is. Álomban megjelenhet a lelkiismeret hangja, akár a művészi, akár a vallásos lelkiismeret is. Gyakran az elfojtott vallásosság tör utat magának az áloméletben.
Fontos jelenség a vallásosság szemérmessége. A szerelemben és a vallási, hitbéli témákban a szemérem normális és nem neurotikus gátlásosságra utal. A szerelem nem szereti, ha nézik. A nyilvánosság hatására az az érzés alakulhat ki az emberben, hogy megszentségtelenítődik, ami szent. A vallásosságról ez még inkább elmondható. A megfigyelések szerint ugyanazok a páciensek, akik a szexuális életük legintimebb részleteiről is hajlandóak nyilatkozni, gátlásossá válnak, ha hitbeli, vallásos érzületükről kell beszélniük. A vallásosság ilyen fokú intimitása miatt nem véletlen a vallásosság nagyfokú elfojtása a mai korban.
Az emberek gyakran félnek a vallásos tartalmú álmok megosztásától, mert attól tartanak, hogy a másik ember, különösen az orvos, a segítő személy félreértelmezi azokat. A pszichoanalízis talaján dolgozó terapeuták a libidó szublimálásának tekinthetik az ilyen álmokat. Ámde a libidó az ösztönös tudattalan része, a vallás pedig a szellemi tudattalané. Így a szellemi tudattalanból kiinduló, hittel kapcsolatos álmok szükségszerűen csak a szellemi tudattalan és jelenségeinek ismeretében értelmezhetőek.
A vallásosság lehet tudattalan és tudatos. A szellemi tudattalannak igénye van a vallásra, ezért a nem hívő embernek is lehet vallásos tárgyú álma.

A lelkiismeret transzcendenciája

„Minden szabadság szabadság valamitől és valamire: amitől az ember szabad lehet, az az ösztöntől hajtott volta – énje szabad az ösztönénjétől; az pedig, amire szabad az ember, nem más, mint a felelősség.” Ennek megvilágítására alkalmasak Maria von Esenbach szavai: „Légy önmagad ura és lelkiismereted szolgája.” Légy ura ösztönkésztetéseidnek, a pszichofizikum impulzusainak, vágyainak. Ugyanakkor légy a lelkiismeret szolgálója, ami csak akkor lehetséges, ha az több, mint én vagyok, ha rajtam túlmutat. Akkor vagyok képes a lelkiismeretem szolgálója lenni, ha úgy fogom fel, hogy az emberen kívüli, egy valódi párbeszéd, nem önmagammal folyatatott társalgás. A lelkiismeret a transzcendens hangja, megnyilvánulása a lélek szintjén. Mindemellett fontos hangsúlyozni, hogy bármi is az az emberen túli instancia, melyből a lelkiismeret táplálkozik, mégis teljesen személyesnek kell lennie, hiszen a teljesen egyedi és személyre szabott helyzetekre sugall értelemet megvalósító válaszokat.
„A lelkiismeret csak egy emberen kívüli régióból válik érthetővé; végül is és tulajdonképpen csak akkor, ha az embert úgy értjük meg teremtmény voltában, hogy azt mondhatjuk: akaratom uraként teremtő vagyok, lelkiismeretem szolgájaként pedig teremtmény.”

A transzcendens lelkiismerethez való hozzáállás

A lelkiismeret egy transzcendens egész pszichológiai síkon való megjelenése. Eredete a transzcendensbe nyúlik, emiatt maga is transzcendens. „A nem hívő ember így olyan valaki, aki a lelkiismeret transzcendens voltát félreismeri.” Bár neki is van lelkiismerete és felelősségvállalása, de ezek eredetét nem kutatja. Megáll a lelkiismerete pszichológiai szintjénél, azt tekinti számonkérése végső fórumának. Nem merészkedik tovább, mivel ott a talaj ingoványos, a csúcs a ködbe vész. Csak a hívő ember képes vállalni ezt a bizonytalanságot. Természetesen az ember szabadsága a nemet mondásra is kiterjed. Ámbár a nem hívő ember gyakran csak nevében tagadja Istent, például helyette az isteni, transzcendens, kozmikus stb. kifejezéseket használja, miközben az Istennel kapcsolatos jelenségekről beszél. „Mert ahogyan egy kis bátorság kell ahhoz, hogy az ember vállalja azt, amit egyszer már felismert, úgy ahhoz egy is alázatra van szükség, hogy ezt olyan kifejezéssel nevezze meg, amellyel az emberek évezredek óta illetik: az egyszerű Isten szóval.”

Az Isten és a felettes én

A lelkiismeret lelki szintről való eredeztetése nem vezet eredményre, bár a materialista alapokon nyugvó pszichoanalízis megpróbálta. A pszichoanalízis megközelítésében a lelkiismeret a felettes én és az apakép leképeződése. „De amennyire nem lehet levezetni az ént ösztönénből, olyannyira a felettes ént sem lehet az énből magyarázni.” A korábbiakban bemutatásra került, hogy az én felelőssége sohasem vezethető le az ösztöntől hajtottságból, és az ösztönök nem fojthatják el saját magukat, úgy az én sem helyezheti maga fölé saját magát, mint felettes ént. Nem tud felelősséget vállalni maga előtt önmagáért.
„Egyetlen felettes én, egyetlen énideál sem lenne hatékony, ha belőlem származna, ha csak egy általam megtervezett példakép lenne, és nem lenne valahogy előre megadva, illetve nem volna előzetesen fellelhető.” Az én akarni is csak azt tudja, amit meg „kell” valósítania. Az ember nem találhatja ki önmagát, csupán belenőni tud egy már eleve meglévőbe, egy emberen kívülibe. Irreális elképzelés felkúszni egy olyan kötélen, melyet lentről próbálunk felállítani, és fentről semmi sem rögzíti. Ez egy bűvészshow eleme lehet, de semmiképpen sem a valós élet. A pszichoanalízis ebben a megfogalmazásban nem mást állít, mint hogy „az én a felettes én hajánál fogva próbálja kihúzni magát az ösztönén mocsarából”.
A logoterápia megközelítésében az apa nem minden isteni előképe, hanem pont fordítva: „Isten minden apaszerűség ősképe.” „Pszichológiai szempontból az apa-gyerek viszony megelőzi az Isten-ember viszonyt, de ontológiai szempontból annak nem előképe, hanem leképeződése.”

A tudattalan Isten

A logoterápia a fejlődése során, ahogy a szellemit hozzávette a lelkihez, úgy jutott el a szellemi tudattalanhoz. „Az embernek e tudattalan szellemiségével – melyet éppenséggel énszerűnek minősített – feltárult az a tudattalan mélység, melyben a nagy, egzisztenciálisan igazi döntések születnek; ebből azonban nem kevesebb adódik, mint hogy a felelősségtudaton, illetve a tudatos felelősségen kívül kell lennie egy tudattalan felelősségnek is.” A további lépések oda vezettek, hogy az egzisztenciaanalízis felfedezte a tudattalan szellemin belül a tudattalan vallásosságot. A szellemi tudattalanról bebizonyosodott, hogy transzcendens is. Mindezekből következik, hogy az ember tudattalanjában mindig is létezett egy – jóllehet tudattalan, de szándékos – kapcsolat Istennel. Ezt nevezi a logoterápia tudattalan Istennek. Vagyis azt értjük alatta, hogy Istennel való kapcsolatunk tudattalan.

A tudattalan vallásosság helytelen értelmezései

Fontos megóvni magunkat különböző tévedésektől. Az egyik az lenne, ha azt hinnénk, mivel „mindig is tudattalan kapcsolat fűzött minket Istenhez, még semmiképpen sem jelenti azt, hogy Isten bennünk van, hogy tudattalanul bennünk lakik, hogy tudattalanunkat kitölti”. Az is tévedés lenne, ha az előbbiek fényében azt gondolnánk, hogy a tudattalan isteni és mindentudó. A tudattalan ösztönös is, és ösztönkésztetései révén egyáltalán nem isteni szándékokat tartalmaz.
A harmadik kisiklás, amit el kell kerülni, az a tudattalan vallásosság ösztönszerű értelmezése. Jung meglátta a tudattalanon belül az Istent, de az ösztönén körébe vonta. Az általa meghatározott vallásosságba az énnek nincs beleszólása. Az én nem felelősséggel dönt az Isten mellett, hanem mintegy ösztöntől hajtva közelít hozzá. „Hiszen Jungnál a tudattalan vallásosság vallásos archetípusokhoz kötődik, eszerint az archaikus, vagyis kollektív tudattalan elemeihez.” Emiatt nem személyes, és hasonlóképpen determinálja az embert, mint Freud tudattalan-fogalma. Jung szavaival: „az archetípus olyan strukturális tulajdonság vagy feltétel, amely az aggyal valahogyan összekapcsolódó pszichének a sajátja.” Vagyis a pszichofizikum része, és önhatalmúan érvényesíti magát, bár nem szükségszerűen. A logoterápia megközelítésében a vallásosság az ember középpontjából, a szellemiből lép elő. A vallásosság nem velünk született, mivel nem köthető a biológiai mivoltunkhoz. Nem öröklött archetípusok alkotják azokat a sémákat, melyekben a vallások mozognak, hanem a már meglévő felekezeti formák, melyekbe a vallásosság beleömlik. A őseink, szüleink által ránk hagyományozott vallásos kultúrkör adja a vallási ősképeket, nem egy biológiai öröklés útján átvett archetípusok. „Ez a képi világ tehát nem velünk született, hanem mi születtünk bele.” „Elég hagyomány áll a rendelkezésünkre – senkinek sem kell magának kitalálnia Istent.”

A vallásosság elcsökevényesedése

A logoterápia tapasztalatai szerint a tudattalan vallásosság lehet elfojtott, és amikor felszínre bukkan, megnyilvánulásában naiv, gyermeteg formát ölthet. Frankl nagyon fontosnak tartja kihangsúlyozni, hogy ez a vallásosság ugyan gyermeki, de nem primitív vagy archaikus jungi értelemben. Az egzisztenciaanalízisben ebben az esetben a gyermekkor régi képei kötődnek a tudattalan-vallásos élményekhez.
A neurózisok hátterében gyakran húzódik meg a transzcendenssel való tudatos kapcsolat hiánya. Az egzisztenciaanalízis feladata, hogy ráébressze a pácienst szellemi mivoltára, és felhívja figyelmét a transzcendenshez való viszonya jelentőségére.
„Ha a vallásosság elcsökevényesedik, láthatólag eltorzul. De nem láttuk-e a kulturális szférában, tehát nemcsak egyéni, hanem társadalmi mércével is, hogy az elfojtott hit babonához vezet? És ez nem mindig ott történik-e, ahol a vallásos érzületet elfojtja az önhatalmú ráció, a műszaki ész? Ebben az értelemben mai kulturális állapotunkból sok minden emlékeztethet – Freuddal szólva az általános emberi kényszerneurózisra – sok minden, egyvalami kivételével, és ez a vallás.”

Pszichoterápia és vallás

A hívő orvos, terapeuta nem kényszeríti, nem is kényszerítheti páciensét semmiféle vallás, felekezet, avagy hit felé. Etikailag könnyen átlátható ez a kijelentés – akkor mégis hogyan kerülhet a pszichoterápia területére a vallás? Egyrészt a transzcendenciával való kapcsolat rendezése lehet a terápia része. A terapeuta feladata ilyenkor a türelem, mivel a dolog természetéből fakadóan a spontaneitás feltétel az igazi vallásossághoz. Másrészt maga a beteg hozhatja fel, és akkor a segítőnek feladata figyelembe venni a hit kérdéseit. A hit és a vallás pszichohigiénés hatással bír, bár erre nem törekszik, ezt mintegy mellékhatásként eredményezi. Emiatt nem is használható pszichoterápiás célokra. A vallás amúgy sem a nyugalmas élet biztosítéka. „A vallás többet ad az embernek, mint a pszichoterápia – és többet is vár el tőle.”

A logoterápia és a vallás

A logoterápia során a páciens visszatérhet elfojtott, régen betemetett vallásosságához, de ez mellékhatás. A pszichoterápia és a vallás két külön síkon mozog. Mégis, a logoterápia szívügye a vallás, mégpedig azért, mert a logosz szó itt értelmet jelent. „Az emberi lét valóban mindig meghaladja önmagát, mindig utal egy értelemre. Eszerint az emberi lét nem az élvezetről, a hatalomról szól, nem is az önmegvalósításról, hanem az értelem beteljesüléséről.” A logoterápia jogosan foglalkozik a hit kérdésével, amikor az értelembe vetett átfogó hitként fogja fel a vallásosságot.
Frankl azt válaszolta egy riporternő kérdésére, miszerint létrejön-e előbb-utóbb egy univerzális vallás: „Ellenkezőleg, (…) mélységesen személyes vallás felé haladunk, olyan vallás felé, amelyből kiindulva mindenki megtalálhatja saját, legszemélyesebb nyelvét, ha Istenhez fordul.”
Természetesen ez távolról sem jelenti azt, hogy nem lesznek közös rítusok és szimbólumok. Hiszen számos különböző nyelv van – de nincs-e közülük soknak közös ábécéje? Így vagy úgy, a különböző vallások különböző nyelvekhez hasonlítanak: senki sem mondhatja, hogy az ő nyelve a többi fölött áll – az ember minden nyelven közel kerülhet az egyetlen igazsághoz, és minden nyelven tévedhet, sőt hazudhat is. Ugyanígy minden vallás közvetítésével rátalálhat Istenre – az egyetlen Istenre.”

Felhasznált és ajánlott irodalom:
Viktor Frankl: A tudattalan Isten
(Folytatása következik)
Szili Zsuzsanna

Logoterápia és egzisztenciaanalízis – a modern kor pszichoterápiája 6. rész

A logoterápia és egzisztenciaanalízis Viktor Frankl bécsi pszichiáter nevéhez fűződik. A logoterápia kifejezés utal arra az alapgondolatra, hogy minden ember életének és élete minden pillanatának megvan az egyedi, személyre szabott értelme. A cél: az értelmes élet felé vezetni a pácienst, vagyis az, hogy megtanuljon törekedni arra, hogy minden helyzetből a lehető legjobbat hozza ki önmaga és a világ számára. Frankl megközelítésében a lelkiismeret segítségével találjuk meg életünk értelmét.
Az e