Hétéves leánykát hozott az édesanyja. A kislány arányos alkatú, szép arcú gyermek, hosszú, dús vörös haja a válláig ér. A panasz, amit az édesanya ad elő, igen érdekes: ha a lányka belép az iskolába, igen heves, viszkető kiütés lép fel az arcán. Ez a jelenség hirtelen kezdődött és három hete áll fenn. Korábban a gyermeknek semmilyen bőr- vagy egyéb betegsége nem volt. A bőrgyógyász valamilyen allergiát valószínűsített a tünetek hátterében, de az allergiaellenes kezelés (diéta, gyógyszer és szteroidkenőcs) egyáltalán nem segít a kellemetlen panaszok megszüntetésében. Az iskola pszichológusa – tekintettel a tünetek súlyosságára – iskolaváltást javasolt. Az új iskolában azonban az első óra elteltével éppen úgy fellépett az egész arcra kiterjedő viszkető, vörös kiütés, mint az előző helyen.
De mi történt három hete? Sem a gyerek, sem az édesanyja nem emlékezett semmilyen különös eseményre.
Nekem azonban derengeni kezdett valami… Nagyjából három hete odahaza a két nagyfiam gondosan lefektette tizenkét éves öccsét, majd elvonult a szobájába, ahová lányok ugye nem mehetnek. Ezután még szóltak nekem, hogy ha nem vagyok ijedős, akkor nézzem meg az esti filmet, mert az egy izgalmas sorozat következő része lesz. Ilyen invitálás után már virtusból is kötelező a részvétel: nehogy már úgy tűnjön, hogy valami pipogya alak az apjuk! Hát megnéztem azt a filmet, pedig ijedős vagyok…
A profi módon megalkotott ijesztő képek, a rémisztő hangeffektusok által kísért jelenetek sora olyan történetté állt össze, melynek az a lényege, hogy egy kislányt megöl az édesanyja. De ezt akár el is lehet fogadni, mert a leánykát valami gonosz erő szállta meg, mely embert és állatot egyaránt megbolondít, elpusztít. Ámde a kislány a halála után is folytatta tevékenységét. Aki a hosszan csengő telefont felvette a halott lány hívására, azt a kislány televízióból kibúvó szelleme brutálisan megölte. A főszereplő tehát egy szép, nyolc év körüli kislány volt, akinek hosszú, dús haja az arcát is eltakarta.
A magam részéről otthon akkor némi megrovásban részesítettem a két fiút (huszonkét és tizennyolc évesek), amiért nincs jobb dolguk, mint ilyesmit nézni, majd nem mertem lemenni a pincébe megrakni éjjelre a kazánt… A fiúk is csak negyedóra elteltével mentek el, mikorra némileg kibeszéltük magunkból az első ijedtséget.
Később azonban a rendelőben felderengett az emlékezetemben ez az este, hiszen a leányka „kísértetiesen” hasonlított a főszereplőre. Rákérdeztem és eltaláltam: a kislány otthon megnézte ezt a bizonyos filmet. Egy hétéves gyermekbe sokkal erőteljesebben beleivódik egy ilyen élmény, mint egy felnőttbe. A kisebb gyermek idegrendszere nem annyira érett, hogy bonyolult módon elvonatkoztatni, azaz védekezni tudjon ellene. A filmkockák és a kísérő hangeffektusok által előidézett képek valóságként jelennek meg a számára, és sokkolják. Ez nemcsak lelki szinten, hanem olykor egészen a testi síkig képes hatni. Ami a felnőtt számára inkább a hétköznapok unalmas ritmusából, egyoldalú ingereiből kizökkentő élmény, egyfajta játék, az a gyermeket károsíthatja, megbetegítheti. Amikor a telefon csengetéséhez hajszálra hasonlóan csengetnek az iskolában, a kislány a film által okozott sokknak és az igazságérzetének teljesen megfelelő vészreakciót ad: begyullad, és „elrejti” az arcát, elbújik. Semmiképp sem akar azzá válni, aki a csengetés után pusztítani kezd.
„A betegnek mindig igaza van”– mondta az a professzor, akitől a kórházban az orvoslást tanulni kezdtem. Mi, fiatal orvosok mindig mosolyogtunk ezen a csacskaságon: „Hogyan lehet a betegnek igaza? Ő nem érthet a betegséghez! A szakértő én vagyok!” Ismét látnom kellett, hogy öreg tanítónk tudott valamit. A gyerek ebben az esetben is helyesen reagált. Nekünk, felnőtteknek pedig nem maradt más hátra, mint a tanulság levonása. De ez legalább sikerült, így aztán megpróbálhatjuk lecsalogatni a szép gyermekről azt a csúnya allergiát: az álarcát.
dr. Jakab Tibor
